Beérkezett pályaművek

"Az irodalom mindenkié!"

Kedves Olvasóink!


Összesen 32 pályázó írását / írásait olvashatják ezen az oldalon.

További olvasói szavazatot ne küldjenek.


SZABOLCSI VIKTÓRIA

Sebek

Végül sebeim felszedődnek szemed kötőtűire,

egy sima, egy fordított, egy sima, egy fordított.

Minden szem ujjaid álmodta formába kötve,

minden sor a végtelenből kimetsz egy darabot.

S mikor elkészül, s az idegek rángását lefogod,

s forró vízben a szív dobálózását kikeményíted,

ha már nem mozdul, csak néma vért szivárog,

a föld fölé, ég alá, testeinkhez térnek teríted.

A sorba kötött fájdalom eme új szőttesén

már minden kínt villámlik és gyönyört dörög,

a világ hunyt szemem homorú lencseegén

kicsinyítve, gombostűre szúrva fényt hörög.

Alattunk beomlik, te belém mélyeszted fogad,

s sebeimből lassú cseppel indul az olvadás,

leve áttör földön és égen, kínt lázzá porlaszt,

gyógyul és gyógyít, és nem marad forradás.


A lyuk

Ebéd előtt vette észre.

Már mindenki indulásra készen állt, de ő még utolsó pillanatban visszaszaladt a házba. Anyja méltatlankodó fújtatással adott hangot nemtetszésének. Ő ezzel mit sem törődve, nagy hévvel kivágta a bejárati ajtót, és könnyű, daloló léptekkel felszaladt a lépcsőn, meg sem állva a szobájáig. Nem nézett körül, egyből a fürdőszobába sietett. Ott futólag belepillantott a tükörbe, és megigazgatta a haját. Idegenül festett ajkain a vörös rúzs. Nagylányosan. A gondolatra finom ránc jelent meg a homlokán. Ma volt a születésnapja. A tizenhatodik. Sietve papírzsebkendőt húzott elő, és gondolkodás nélkül letörölte a rúzst.

Ezután gyorsan felhúzta a ruháját, egészen az álláig, és szélét fogai közé szorította. Letolta a harisnyáját térdig, majd a bugyiját is. Hát persze, hogy pont most. Felsóhajtott. A piros folt szinte harsány kontrasztot szült a fehér pamuton. Gyorsan levetette a bugyit, tampont vett elő, és a szekrény középső fiókjába nyúlt tiszta alsóneműért. Miután kapkodva magára húzta azt, ismét belepillantott az egészalakos tükörbe, ami a fürdőszobaajtón lógott. Ezúttal is, mint mindig, kritikusan vette szemügyre magát. Piszkafa lábai voltak, lapos feneke, és fiús dereka. A déli napfényben láthatóvá váltak a combjain sorakozó szőke pihék.

Valami szokatlan megragadta a tekintetét. Először ő maga sem tudta, mi is volt az. Már épp el akart fordulni a tükörtől, és visszaöltözni, hiszen az egész család rá várt. És akkor meglátott valamit a szeme sarkából. Ahogy visszafordult, és közelebb lépett a tükörhöz, először semmi különöst nem látott. Csak amikor tüzetesebben megvizsgálta a tükörben látottakat, vette észre a kis mélyedést a köldökétől jobbra. Csodálkozva hajolt közelebb. A mutatóujját is rátette, hogy megbizonyosodjon róla. Határozottan érezte a bemélyedést. Ez nem volt itt eddig, gondolta, inkább álmélkodva, mint ijedten. Egy szabályos, kör alakú mélyedés volt, olyan egy centi mély lehetett. Pont belefért volna egy üveggolyó. A bőre a mélyedés környékén ép volt, nem látszott rajta se vágás, se sérülés. Pont ugyanolyan bőr volt, mint ami a környező területet takarta.

Révületéből végül anyja felhallatszó kiabálása zökkentette ki.

  • Réka! Rád várunk, mit csinálsz?!

Összerezzent. Gyorsan visszarángatta a harisnyáját, és lesimította a ruháját. Futólépésben szaladt lefelé a lépcsőn.

  • Na végre! - szólalt meg apja is, mikor felbukkant. - Mi tartott ennyi ideig?

Nem válaszolt, gyorsan behuppant a kocsiba.

  • Bocsánat - mormogta, mikor már elindultak.

A félórás autóutat szótlanul ülték végig. Apja vezetett, anyja az anyósülésen, Réka mellett az öccse ült. Még ő sem szövegelt, ami felettébb szokatlan volt. De nem bánta a csöndet. Ujjaival feltűnés nélkül kitapogatta a helyet a hasán. Így, a ruha anyagán keresztül is tapintani tudta a mélyedést.

A nap hátralevő részében megpróbált nem foglalkozni a dologgal. A nagymamája házában töltötték a délutánt, az ő születésnapjára való tekintettel összejött az egész család. Nagybácsik, nagynénik, unokatestvérek. Ajándékok, torta, koccintás. Illedelmesen, kedvesen megköszönte a jókívánságokat. A tortájából egy fél szeletet is alig bírt megenni, a pezsgő viszont ízlett neki. Amikor még egy pohárral akart tölteni magának, anyja rosszalló pillantása végül jobb belátásra bírta. Kicsivel később észrevette, hogy már az az első fél pohár is szinte a fejébe szállt. Furcsán könnyűnek érezte a testét, és bizseregtek a tagjai. Mindenen kuncogott, és ettől egy kicsit idétlenül érezte magát. Folyton büfögnie kellett, amitől megint kuncogni kezdett, és így ment tovább az ördögi kör.

Az oldalán lévő mélyedésről szinte meg is feledkezett.

Lefekvés előtt, már meztelenül, ismét a tükör elé állt. A mélyedés ott volt. Sőt, olyan érzése támadt, hogy még nagyobb is lett azóta. Most már a hüvelykujja begye is könnyedén belefért. A torka száraz volt és enyhén forgott körülötte a világ. Berúgtam volna egy fél pohár pezsgőtől? - gondolta kétkedően. Ezt biztos nem fogja hétfőn a barátnőinek elmesélni, jól kinevetnék.

Szinte azonnal mély álomba zuhant, ahogy bebújt a takaró alá.

Másnap reggel, ébredés után pár másodpercig olyan volt, mintha az oldalán növekvő mélyedés csak a képzelete szüleménye lenne. Szinte biztos volt benne, hogy ha odanyúlna, nem találna ott semmit. De félt odanyúlni. Mi van, ha mégis ott van? Végül aztán nem bírta tovább, és kitapogatta ujjaival a helyet. A mélyedés ott volt. Olyan nagy lett éjszaka, hogy most már szinte az egész hüvelykujját bele tudta mélyeszteni. Mélyebb volt a köldökénél, és tágabb is. Most aztán igazán megijedt.

A mellkasát mintha jeges kézzel szorította volna össze a rémület. Gondolatok sokasága száguldott a fejében, de értelme egyiknek sem volt. Nem tudott semmi logikus magyarázatot találni.

Nem ütötte be, nem nyomódott bele semmi, egyszerűen nem volt épeszű magyarázat erre a jelenségre. Valami furcsa betegség lenne? Kipattant az ágyból, és bekapcsolta a számítógépét. Ahogy felbukkant a kereső fehér felülete, izgatottan bepötyögte a kulcsszavakat. Bőr, mélyedés, kráter, lyuk, has, illetve ezek kombinációja. Csúnya sérülések, aknék, hegek képei buktak elő a keresőből. Semmi olyasmi, mint az övé. Még csak hasonló sem.

Tanácstalan volt. Megpróbálta megnyugtatni magát, mélyeket lélegzett. Végül valamelyest lecsillapodott a szívverése. De olyan béna, letaglózott révületben érezte magát, mint akivel épp egy közeli családtag halálhírét közölték. Az öltözködés is csak egész lassan ment. Ijesztően sápadt volt, szemei csak úgy világítottak ki az arca fehérségéből.

Anyja a konyhában már az ebédet főzte. Megállt a kezében a fakanál, mikor rápillantott.

  • Hát veled meg mi van, gyermekem? Olyan fehér vagy, mint a fal.

  • Megjött. - Majd hozzátette: - Görcsöl a hasam. - Ez nem volt igaz, de legalább a sápadtságát rá lehetett fogni.

  • Ó, szegénykém... - Anyja letette a fakanalat, és vigasztalóan megölelte. - Vegyél be rá valamit.

Ő csak bólintott, majd a nappaliba vonult. Az öccse számítógépezett. Épp hogy csak odavakkantott egy köszönést. Réka sóhajtva elővette a tankönyveit, és tanulni próbált. Minduntalan elkalandoztak a gondolatai. Egyre csak a lyukra tudott gondolni.

Ebéd után készülődni kezdett, mert már korábban megbeszélt egy találkozót az egyik régi barátnőjével. Vasárnaponként a barátnője volt a soros a családban a kutyasétáltatásban, és olykor felhívta Rékát, hogy csatlakozzon hozzá. Ma délután kettőkör kellett találkozniuk a főtéren. Réka késésben volt, mire odaért, barátnője már várt rá, a kutyával együtt.

Bejárták szinte az egész várost, és már alacsonyan járt a Nap, mire Réka hazaért. A kutya rettenetesen élvezte a hosszú sétát, ők pedig csak beszéltek és beszéltek, az iskoláról, barátnőkről, a kedvenc sorozatukról, édes kis semmiségekről. Réka eljátszott a gondolattal, hogy tanácsot kérjen tőle, de valami végül visszatartotta. Szégyellte a dolgot, és nem is tudta, hogyan öntse szavakba a kérdést. Mire összeszedte volna a bátorságát, elmúlt a megfelelő pillanat.

  • azaérve észrevette, hogy már esteledni kezdett. Még bőven volt hátra házifeladata, ezért ismét nekiült a tankönyveinek. Az öccse még mindig - vagy újra - a számítógép előtt ült és ütemetesen nyomogatta az egeret.

Amikor nyitódott a bejárati ajtó, és az apja bejött a kertből, a fiú egyből felpattant a gép elől, és iszkolt fel a lépcsőn a szobájába.

  • Nem megmondtam, hogy csak egy órát játszhatsz?! - üvöltött utána az apja. - Ha még egyszer meglátlak a gép előtt ma... - Fenyegetése befejezetlen maradt, és a fiú, ha hallotta is apját, semmi jelét nem adta ennek. Minden bizonnyal az volt a terve, hogy meglapul, amíg elülnek az indulatok.

A kiabálásra az anyja is előjött a konyhából.

  • Mi az már megint?
  • Az a kurva számítógép, egyszer úgy kivágom az ablakon!

  • A gyerek. Egyfolytában játszik - fújtatott az apja.

  • Majd kinövi... - próbálta csitítani a nő. - Gyertek vacsorázni!

Réka alig bírta elfojtani magában a kuncogást. Nem akart belekeveredni a vitatkozásba. Ezek a konfliktusok mára már szinte mindennapossá váltak, és ő inkább viccesnek találta őket, mint tragikusnak. Persze mindenki elvárta tőle, hogy állást foglaljon a témában, és támogassa valamelyik vitás felet, de őt csak mulattatták ezek a családi perpatvarok.

A vacsora végül viszonylagosan jó hangulatban telt, apja is megbékélt, öccse is mérsékelt megbánást tanúsított. Lefekvés előtt még befejezte a házifeladatait másnapra, és amikor lekapcsolta a villanyt, azért fohászkodott, hogy reggelre múljon el a lyuk az oldalán.

De a lyuk nem múlt el. Hétfő reggel is ott volt, kedd reggel is ott volt. Nem hogy visszafejlődött volna, inkább még csak növekedett méretben. Szerda reggelre már akkora volt, hogy egy kisebb zsömle is belefért volna. Csütörtökre a lyuk átütötte a testét, és most már igazából is lyuk volt, a hasától a hátáig egyetlen, összefüggő szövethiány.

Aznap reggel rosszullétre hivatkozva nem ment iskolába. Anyjának azt mondta, hogy fáj a torka és láza is van, kérlelte, hadd maradjon otthon. Biztos elég ramatyul nézett ki, mert az anyja még csak nem is gyanakodott, hogy szimulálásról lenne szó. Megsimogatta az arcát, és elmondta, hogy igyon sok teát, C-vitamint, és kérje el a házit az osztálytársaitól. Azzal elment dolgozni, Réka pedig otthon maradt, kétségbeesve, az egyre növekvő lyukkal az oldalán.

Tanácstalanabb nem is lehetett volna. Nem mehetett orvoshoz, mert tudta, hogy ilyen betegség nincs. Nem létezik, és ez jobban megrémítette, mint bármiféle, szörnyűnél szörnyűbb betegség. A szüleinek nem szólhatott, mert megrettennének és betegre aggódnák magukat. A barátnőinek nem szólhatott, mert hanyatt-homlok menekülnének tőle.

Még önnön magától is viszolygott, mintha valami szörnyszülötté változott volna kevesebb mint egy hét leforgása alatt. Már az egész ökle átfért a lyukon. Szinte érezte, ahogy növekedett benne. Sírni kezdett, és megállás nélkül ömlöttek a könnyei egészen délig. Addigra a sírástól tényleg belázasodott, rázta a hideg, és hányingere volt. Valamikor, a nap folyamán beférkőzött egy gondolat a fejébe, ami minden eddiginél jobban megrémítette. Amilyen ütemben növekedett az oldalán a lyuk, egy pár nap alatt ki fog terjedni az egész törzsére. Amikor gondolatban idáig jutott, elszorította a torkát a rettenet. Megértette. El fog tűnni ő maga is teljesen, fel fogja emészteni a lyuk.

Ezután csak még jobban sírt, vigasztalhatatlanul. Úgy tűnt, a könnyek soha nem fognak már elapadni a szeméből. Eszébe jutott, amikor kiskorában az anyja úgy próbálta a sírástól elvenni a kedvét, hogy azt mondta neki, aki sokat sír, elapasztja a testét, és egészen lelapul, mint egy gumimatrac, amiből kihúzzák a dugót. Ettől ő mindig úgy rettegett, hogy egyből abbahagyta a sírást. Mostanra persze megértette, hogy a sírástól nem fog lelapulni, mint egy gumimatrac. De hogy a lyuk felemészti, az most szörnyű realitás volt, és nem tudta, mit tehetne, hogy megállítsa. Az életéért kellene harcolnia, és mégis, csak sírni volt képes. Siratta a soha meg nem élt szerelmeket, a meg nem született gyermekeit, az első ősz hajszálait, a nyugdíjas éveket. Siratta a szeretteit, a könyveket, a kedvenc együtteseit, az álmait, siratta önmagát.

Elaludhatott, mert végül arra riadt fel, hogy már nem sír. A szemhéjai úgy bedagadtak, hogy a szemeiből csak két apró rés maradt az arcán. Még senki nem volt otthon. Öccse az iskolában, szülei még dolgoztak. Hirtelen ötlettől vezérelve kipattant az ágyból, és kapkodva magára húzta az első ruhadarabokat, amit a szekrényben talált. Leszaladt a lépcsőn, cipőt húzott, és becsukta maga mögött az ajtót.

Nem tudta, mennyi ideje volt hátra, míg a lyukban teljesen eltűnik. Napok, hetek? Mennyi ideig tarthat ez? Nem volt kitől megkérdeznie. Egyet tudott, hogy a folyóhoz még utoljára le kell mennie. Gyerekkorának a legszebb élménye volt az az éjszaka, amikor öreg nagybátyja hosszas kérlelés után magával vitte a folyóra halászni. Kis, rozzant ladikja volt, még motor sem volt rajta, csak a két kopott evező. Ő olyan izgatott volt, mint még soha életében. Már a megelőző három éjszaka sem tudott aludni. Amikor aztán vízre szálltak, és ő leülhetett a csónakba, hátra, a szíve úgy repesett a boldogságtól, hogy azt hitte, kiugrik a helyéről. A mai napig nem értette, miért tette ez az éjszakai csónakázás ilyen boldoggá. Persze, szerette a nagybátyját, szerette a folyót is, a halászás nem különösebben érdekelte, de mégis, valami megmagyarázhatatlan okból az éjszakai csónakázás volt a szíve minden kívánsága. A nagybátyja persze tiltakozott: nem kislánynak való az, hideg van, éjszaka aludni kell, csak megfázik. De olyan kitartó volt, hogy végül engednie kellett az öregnek. Aznap éjszaka borús volt az ég, és sokáig nem látták a Holdat. Csak a csend burkolta be őket, és a sötétség. Olyan csend és olyan sötétség, amilyet még soha nem tapasztalt. Megbabonázva ült, mozdulni sem tudott. A csónak hang nélkül siklott a sötét vízen.

  • Tán megkukultál? - Nézett hátra sok idő múlva az öreg bátyja.

  • Pssszt! - felelte ő. - Ne ijeszd el a halakat.

Az öreg igazat adhatott neki, mert az éjszaka további részében egy szót sem szólt. Némán, hangtalanul evezett és emelgette a hálót ritmusosan. Hal, az nem volt benne. De ez Rékát nem is érdekelte. Őt a folyó érdekelte, és az éjszaka feketesége.

Nagy sokára aztán felbukkant a Hold. Először csak azt vette észre, hogy körülötte minden ezüst fényben kezd ragyogni. Aztán a fák mögül előbukkant, mint egy hatalmas, tökéletes gyémántgömb. A Hold. Izgalmában felkiáltott. Az öreg bátyja ijedten rezzent össze, majd mikor rájött, hogy csak a Holdat látta meg, rosszallóan ingatni kezdte a fejét. De nem szólt.

Őt teljesen bekebelezte a Hold látványa. Felállt a csónakban, keze-lába remegett. Olyan volt, mintha csak ki kellene nyújtania a karját, és megérintheti. Milyen lehet az érintése? Hűvös, selymes? Vagy szilárd, érdes? Milyen lenne a hangja, ha meg tudná kocogtatni? Fémes, kongó? Vagy csengő, puha? Az éjszaka további részében le sem vette a szemét a Holdról. Révületben volt, nem tudta, mennyi idő telt el.

Annak az éjszakának a valótlansága a mai napig élénken élt az emlékezetében. A későbbiekben kételkedni kezdett, hogy megtörtént-e egyáltalán. De olyan élénk volt az emlék, hogy nem talált rá más magyarázatot, mint azt, hogy valóban megtörtént. A nagybátyja is emlékezett rá, persze. Mindig emlegette, hogy heteken keresztül nyaggatta, hogy vigye magával. Aztán persze a halak a legkevésbé sem érdekelték. Ezen mindenki jókat derült, de őt nem zavarta. Neki valamiért nagyon sokat jelentett az az éjszakai csónakázás.

Ezért döntött most úgy, hogy ki kell mennie a folyóra. A nagybátyja öreg, rozoga csónakja még mindig ott lehetett kikötve, senki nem használta már. Pontosan tudta az utat, az ártéren át vezetett, keskeny kis út, biciklisek és gyalogosok közlekedtek rajta. Másfél-két kilométer gyaloglás után el is érte a helyet, ahová a csónak ki volt kötve. Már szeptember volt, és kezdett estébe hajlani a délután. Hűvös lett. Talán aggódnak értem, fordult meg a fejében. Nem szólt senkinek, hogy elmegy.

A csónak még szánalmasabban nézett ki, mint ahogy emlékeiben élt. A fája egészen megzöldült, itt-ott ki volt törve belőle egy darab. Egy evező hiányzott. Ami a legrosszabb volt az egészben, hogy félig bele volt süppedve az iszapba. Ezt nem fogom tudni innen kihúzni, gondolta szomorúan. Mégis nekiveselkedett. Minden erejét összeszedve megpróbálta eltolni a csónakot a parttól.

Meglepetésére a csónak megmozdult, szinte játszi könnyedséggel tovasiklott, a legkisebb erőfeszítésére. Gondolkodás nélkül beleugrott. A csónak belsejében minden iszapos volt és nedves. Leült a hátsó deszkára. Megindultak a sodrás irányának megfelelően, ő és a csónak.

Valahogy nem aggasztotta, hogy soha életében nem evezett még, és még ha tudna is evezni, egy evezővel bizony nehéz dolga lenne. Ült némán, nyugodtan, és hagyta, hogy a folyó és a csónak vigyék, amerre akarják. A csönd hasonlatos volt ahhoz a csöndhöz, amit gyerekként átélt. De mégsem teljesen ugyanaz. Még hallotta a madarak hangját, a víz csobogását, a csónak siklását. Ahogy telt az idő, úgy mélyült a csönd is, és úgy ereszkedett le az éjszaka. Elvesztette az időérzékét. Percek telhettek el, vagy talán órák? Nem tudta megmondani. Akárhogy is volt, teljesen besötétedett. A csónak nyílegyesen siklott a folyón, mint akinek célja van. Ő engedelmesen ült, és várt.

Egyszer csak érezte, ahogy a csónak süllyedni kezd. Nem látta, de érezte, ahogy a ladik feneke lassacskán megtelik vízzel, és már a bokáját is ellepi. Érezte átnedvesedni cipőjét, majd nadrágját. A csónak egyre csak telt meg vízzel, ő pedig egyre mélyebbe süppedt a vízben. Mikor a csónak végleg elmerült, érezte, ahogy a fadeszkák eltűnnek a lábai alól. Most már egészen nyakig ellepte a víz.

Tudott úszni, most mégsem próbálta meg magát a felszínen tartani. Alábukott, elmerült a sötét, hideg folyóban. Nem akart ő meghalni. Korántsem! De valahogy küzdeni sem akart. Ha el akar nyelni a folyó, nyeljen el, gondolta. Tüdejében még volt valamennyi levegő. Talán pár percig még elég, gondolta. A mámor nem váratott sokat magára. Színes, örvénylő szikrák kezdtek táncolni a szeme előtt, és zsigereiben valami olyan földöntúli boldogság zsibongott, mintha csak megannyi gondtalan tündérgyerek futkározott volna az ereiben vér helyett. Béke szállta meg, és hullámokban lepte el a gyönyör. Nem testi gyönyör volt, a testén kívül érezte. Mintha lénye kitöltötte volna az egész folyót, és mintha az egész folyó ettől a földöntúli gyönyörtől repesett volna. Ha valaki most ebbe a folyóba lépne, mit érezne? Ez volt talán az utolsó gondolat az agyában, amit még fel tudott fogni, aztán elnyelte elméjét a sötétség.

Nagyon hosszú idő telt el. Ez volt az egyetlen, amit tudott, amikor kinyitotta a szemét. Ahogy megmozdult, és lélegzésre nyitotta tüdejét, belényilallt a fájdalom. Üvölteni szeretett volna, de nem tudott. Légcsöve, tüdeje égett, köhögni kezdett. Minden egyes köhögés késként vágódott a mellkasába. Sáros, síkos talajon feküdt, arca félig belesüppedve a földbe. Szájában érezte az iszap ízét. Tagjai, izmai sajogtak, ahogy megpróbált feltápászkodni. Hosszú, hosszú ideig kínlódott, mire fel tudott térdelni. Reszketett, mindene fájt, mégis valami furcsa, eddig nem tapasztalt erőt érzett magában.

Amikor kitapogatta az oldalát, a megkönnyebbülés hullámai árasztották el. A lyuk eltűnt. Beforrt. Legalábbis úgy érezte. A hasa, a háta, mind ott volt, ugyanolyan formában, mint régen. Mintha a lyuk sosem létezett volna. Nem tudta, merre lehetett, hol ért partot, de nem is számított már igazán. Hazáig gyalogol, ha kell, semmi nem állhat útjába. Alig látott valamit a sötétben, ahogy próbált átvergődni a sűrűn magasodó fákon. Egy örökkévalóságnak tetszett, mire kiért az erdőből. Halványan, a távolban kivehető volt egy utcai lámpa. A felé vette az irányt.

Csak sokára, évek múltán vette észre, hogy bizonyos fényviszonyoknál, a hasát takaró bőr egy ponton néha valamelyest áttetsző. Pontosan azon a helyen, ahol korábban a lyuk volt. Csak olyankor látta átsejlőnek, ha egy bizonyos szögben, bizonyos órában esett rá a fény. Ilyenkor minden kétséget kizáróan meg tudta állapítani, hogy a bőrének ezen a helyen más a fénytörő képessége: átlátszó volt. Alatta nem a belső szerveit látta, ahogy annak az anatómia törvényeinek következtében lennie kellett volna. Ilyenkor, amikor a lyuk helyét takaró bőr áttetszővé vált, alatta a mélyben víz kéklett. Kristálytiszta víz, mint egy medence vize, amin meg-megcsillannak a napsugarak. Néha, nagyon ritkán, még egy aprócska, színpomás halat is látott elsuhanni. Olyan színes volt, amilyet csak a trópusi akváriumokban lát az ember.

Bognár András

Vasárnap délután

Kéken kopog a macskakövön,

egy lakkcipő időnként oda-oda köszön.

Meg-meg áll néha,

majd csisszanva indul,

s mellé ritmusra,

a járópálca mozdul.

Befordul végül egy üvegajtón,

megszabadulva a város zajaitól.

Belép egy szobába,

integet a cipő.

Egy pillanatra pihen Tell Vilmos,

Kettészakítja a friss levegő

a szürke füst maszlagot.

A pillanat elmúlt,

a biccentés megvolt.

Helyet foglal kicsit nyögve,

"Megint a hátad?" - hangzik mögüle.

"Igyunk reá, egyszer majd elmúlik, ha akar" -

hangzik a válasz,

gurul az ital.

S belemerülve a gyerekkori pajtásokkal,

az emlék-ködbe,

ő is előveszi pipáját,

s meg is gyújtja ízibe.

Végeláthatatlan zsuga,

kristályos fehér bor,

próbálnak ellene tenni,

hiába, ilyen ez a felnőtt kor.

A misék utáni foci oda már rég,

de legalább ezzel a kispados játékkal mérkőznek még.

Majd amikor ennek is vége szakad,

megtalálja mindenki a párját,

haza csoszog a kékes lakkcipő,

s álomba ringatja az utcát,

a göncölszekér-mintás terítő.

Csak Füst

Fék csikorog lenn az utca nedves kövén

harang kongása verődik vissza a falakról.

csak az enyém.

Mindent hallok most... Mindent.

de egyedül vagyok. Itt bent.

Füstölgő kémények játszanak kint a széllel,

Én csak bambulok, a látvány semmihez sem ér fel.

Elmerengek benne magam is játszok,

Füstfellegimmel együtt messzire utazok.

El. El jó messze innen ,

Egy magas hegyre ,

Egy percig, és néha egy életre.

Egyetlen örömöm éretlen létemre.

Majd kegyetlenül a távoli hegyeim ködös útjairól tép fel,

nem törődve füst létemmel,

Ostorként csattan a kérdés: mit tanultál mára!? Mondd el!

Világomat össze zúzva csak darabokat hagyva,

nem is sejti milyen nehéz ez nekem. Pont ma.

Minden nap újra építem a hegyet ,a házat,

és mindig egyre közelebb lepek hozzá, csak párat.

Lehet hogy egyszer végre ott ragadok,

Sőt. Még szárnyakat is kapok.

Kopcsik Klaudia Barbara

Távolodik mindaz, ami rég fáj

Életem forrasztott szilánkjai

Most hirtelen föltámadott a szél, s lárma járja át e kunyhócska nyitott, piciny dolgait. A szűk család mind bent, csak Bátony, majd Arany rohan ki, mintha a frissen főtt puliszka gőzfellege csapta volna meg orrukat, majd levegő után kapkodva az égre figyelnek. (vihar)

Arany:(Hosszú karját a férfi vállára nehezíti, majd hangokat képez szája körül).

  • Mi förtelem zavarhatja meg a kis Szecsőm álmát? hiszen még csak most csöppent e világ fenekébe, s máris üldözni kényszeredtek?

Bátony:

  • Álom! A mi ködös életünk is az, remélem! Ez a szerencsétlenség! Ha e vihar fölkapna, s repítene a fellegek felé a mindenségen át a túlsó világba, oda hol a piciny porszem is óriási gyöngyként van jelen, akkor végre boldogok lehetnénk, de mind e helyen lévők közül is legfeljebb csak az egészség, a kellett vóna az én egyetlenemnek, Mimózámnak, aki a felhőkből úgy tudott olvasni, akár egy hangoskönyv. Ha most itt lenne köztünk megkérdezném tőle a felhők képeit, de ez most mind valótlan, csak hallom, s fülemben danolgat lágy szava, ahogy közelebb hajolva a suttogta kérdésemre válaszát.
  • Drága teremtmény én egyetlen Mimózám, mily dolgokat látsz odafenn?
  • A világ talán másképp akarta, de odafent nem.

Mimóza:- Fehér báránykákat látok édesapám egy zsellérrel a patak mentén, a háttérben pedig egy mosónő szorgoskodik, majd egy hirtelen mozdulattal leplét a földre teríti, majd eltűnik a szikrák belsejében. Na meg ott a farm Édesapám, ahol életem története kezdődött.

Még egész kis ágszemnyi voltam, mikor az egek trónján fölparancsolták életadómat, így apám erős kezei közé csöppentem, mint avíz, s vett átegyedüli nevelésbe, mint ha hirtelen törülköző után kapott volna. Több sebből, vérző szívvel, de mégis örömmel szállott felém gyengéd hangja, s szivárványt festett fejem felé mosolya, s könnyező szeme. Körülnézett, s remegő hangjával így szólt: Felnevellek! Hallatlanul hallottam sírást elfojtó szavát, s könnyeink egybefolyva csöppentek a napszárította homoktöredékekre. Erős, reszkető kezeit az egek felé kulcsolta, hálát küldve odafel, majd csattanó csókkal arcomon könyvelt szívébe. Szeme, mint a csillag, vakítva ragyogott fölöttem, s mosolyával, mint a nap fellágyítva hajnali harmatait arcomon a sós is édessé változott.

  • Pillanatok alatt szürke árnyék vette borításba arcomat. Különböző alakzatok jelentek meg előttem, melyet Édesapám széles mosolya színezett ki számomra. A köd feloszlott, s egy igazán érdekes, eddig ismeretlen hang oldódott fel a semmiből, mely így szólt:-Testvér! Ahogy közeledett a hang felerősödött, a szív dobbanása megduplázódott, a könny nagyobb gyorsasággal hullott. Közelebb hajolt:- Itt a bátyád!- suttogta felém. Betűk, szavak, s mondatok sokaságában elvésztem. Értetlenül figyeltem, s tudatlanul feleltem felém szálló, gyémántot érő szavaikra.

Cseperedtem. Növekedésem leginkább a ruhák állandó cseréje fedte fel. Édesapámnak alkalmanként adódott munkája, mely csak időnként segítette elő a másnapokra való átlétet. Bár nem panaszkodván, hiszen nem találtam olyan alkalmat, mikor valaha élelemre, tiszta ruhára, vagy akár szeretetre éheztem, vagy akár szomjaztam volna. Nem tudom, hogy tehetetlenül mily okot, meggyőző érvet adhattam arra, hogy egy hangos kiáltással kifejezzem: csodálatos Édesapát kaptam!

Mondván szegények voltunk, de Édesapánktól kapott szeretet révén gazdagnak éreztük magunkat.

A csemete olyanná vált, amilyen neveltetést kapott, s amit el tudott sajátítani szüleje munkáiból. Édesapám harcot folytatott értünk az akkor még bizonytalan megélhetés ellenére is, mely által nehéz súlyt vett vállaira. Érzékeny lelkem, s szervezetem okául szemem folyót formált köröttem, amint látván sovány sorsunk. Egy időben voltam gyerek, s felnőtt. Az el nem maradhatatlan csínytevések ellenére is felnőtt gyermekként alakítottam mindennapjaimat.

  • Körzetünkben csak néhány kunyhócskák voltak elhelyezve, melyek az utókornak akkoriban még őrhelyként szolgáltak.

Jut eszembe: Szomszédságban lakott akkor még a Fercsike, Szecső jó cimborája aki édesanyjának a kútból merítette a menzához valót. Egy alkalommal, mikor a Fercsi kannácskáját ott hagyván hazaballagott, esővizet gyűjtöttem, hogy megkaccintsam őket, s halljam a falu szokványos hangjait. Arcom boldogsággal kitömve adtam át, majd mikor azok ízletesen csámcsogták, s szürcsölték a zsíros, méteres tészták nedveit azok olyan nagy hanggal kiáltottak, hogy szinte átéltem a nagyvárosi nyüzsgő, zajos életet is. Arra aztán csúsztathatták a folyadékot!

Nem éreztem magam ördögnek, de hirtelen akkor valami ismeretlen érzés támadt fel bennem legbelül. Bűntudat: igen, egy olyan kis buta tréfa következtében, melyet csak jómagam részére állítottam össze teli vidám percekkel. Cseppek potyogtak fejimre, derékim pedig összeláncolva éreztem. Mintha rabságba lettem volna, de mikor felpillantottam egy testvéri könny, ölelés vette kerítésbe önmagam. Féltő, óvó pillantása közvetítette felém tettem, de széles szájával mindezt láthatatlanná tette, hogy mindez csak tanítás, s példává váljon a jövőben.

Ekkor a felcsengett déli harangszó dallama lágysággal töltötte el szívem, s hallhatatlan szavakkal megbocsátó üzenetet hordozott. Hirtelen erős fájdalom mozdult meg bennem, melyet a belülről jövő feszülő lelkem, s majd szívem ernyedése okozott.

Édesapám már akkor is nagyszerű ember volt, a legnagyszerűbb, s máig is a számomra legcsodálatosabb ember a világon. Haragja tanító jellegű volt számomra, s valójában ez formált mindazzá, aki ma vagyok. Isten segítségével megformálta, s elérhetővé tette mindazt a dolgot, mely a mindennapjaink nélkülözhetetlen ékévé vált. Egyetlen morzsaszemből kenyeret, egyetlen csepp vízből kutat, s egyetlen levegővételből, szívdobbanásból az egész életet megformálta számunkra. Reám nézett. Szeme életem filmjét vetítette, melyhez a nevelésből óriási löketi tőkét kaptam.

Tekintete tengerkék szemeivel víztükörben úsztak, erős, eres karjai pedig mindig a legbiztonságosabb mentsvárrá vált, mely minden pillanatban nyitva állt.

Szőke pelyhek hullottak a világmindenségre, s hamarosan már tömérdek mennyiségű hó borította külsőnket.

Sohasem láttam még ehhez hasonlót!- kiáltottam fel, miközben torkomból már csak dugaszolva szöktek ki a betűk. Édesapánk mosolya, szíve oly hatással volt reánk, mint a hó lényecskére a déli nap sugara. Szívének lágysága, s melege számtalan kandallóval sem vonható össze.

Nem a legszebb ajándékot kaptam tőle, hanem a legszebb életet. Mindettől fejlődtem azzá ki vagyok, s ettől jobbat álmodni sem mertem volna.

Az ember minden pillanatban arra éhezik, ami NINCS az utolsó porszemig.

Küzdés nélkül kézhez kapni egy trófeát, viszont megtartásáért akadályokon küzdöd át magad, hogy végül győztesként kerülj ki.

Hiszen élettelen, mindaz, mely nagyobb lenne az élettől. Az élet adja a legnagyobb leckéket, melyhez nincs kézi szótár, használati utasítás, ez csak bensőnkben íródik meg. Ad, ugyanakkor elvesz.

Hiszen a gát is egykor átszakasztja önmagát, hogy megvilágítást adjon mindarról, mennyit is tett meg az emberiség mindazért a dologért, amit el szeretett (volna) érni.

Köszönetemre ÉDESAPÁM így szólt: "Csak a dolgomat és a kötelességemet végeztem!"

Számon hang föl nem oldódik, fülembe szó be nem hallatik.

Cérnából lettem, ronggyá leszek, de az emléket, értéket a világ éle se lesz képes kettézúzni idebent.

 ÁGOSTON ETELKA versei

CSÁMPAI LÁSZLÓ

A könyv

Ha idődet rám szenteled

Leszek kedves teneked.

Titkaimba avatlak,

Álomba is ringatlak.

Reggelre már bölcsebb leszel,

Míg a polcra fel nem teszel.

Néked adom minden kincsem,

Légy szerelmem, légy hitvesem.

Oly hatalmat adok neked,

Új világot rád építek,

Királyává téged teszlek,

Tudással én felvértezlek.

Életednek minden napján

Falat kenyér legyek én,

Olvass vakon, részegen,

Olvass, amíg teheted!


A költő fohásza

Türelmes hallgatása

Bölcsek igaz szavának,

Meghozza gyümölcsét a kornak:

Athéné.

Azt ki szép magyar szónak

Nemes lelkű dajkája lészen

Hunnia egén helye készen

Ámen

Legjobb barátod

Ha nincsen másod,

Toll és papír legyen barátod!

De veszélyes fegyver ez, vigyázz!

Szavak színével óvva játssz!

Békéd, mindened megtalálod,

Búd-haragod ebbe itatod,

S ha tükör lenne írásod

Egyszerűen tűzbe dobod...

Grnák Mihály

Lélekhajlék

Árnyakból hajtott

lakom ablakán

sisteregve süt át

a terjengő vágy

Ha magam kiemelném

kártyavárként dőlne

gerincem sebén

lelkem; száraz rőzsém.

Kushadok, nem mozdulok.

Inaim ridegre szegecselve.

Orron át beszívott doh;

fojtott akaratomba fúlok

Gyötrött szemem lángja

gyújtja fel rejtekem.

Aki bele tekint látja;

csatáim mind elvesztem

Önmegtartóztatás

Amit viselt tested

este levetetted.

Leheveredve kezdted,

kifakadt a nedved;

Először a szeretet

keser' leve kente

szájpadlásodra át

gyomrod dágványát

Tested nem viselte,

de büszkén lett ferde

Szükséges hajlanod,

ordítva kell hallanod

Szíved meg-megálló.

Sűrű véred súrlódó.

Érfalaidon csomósodó

ömleny, át az orrodon...

Lágy nyál pászma

nyalábolja játszva,

hogy szádat tátva

benyelhesd hátra

Bűzös biokémiai lé,

oxidálódó sejt püré

marja epéd kesere

hangszálad veresre

Nyelved tövén már érzik

Döglődő dögevő végzi

baktériumok terítését

fogaid vásott kerítésén

Kisikítsd sarad végre

Mezítelen rogysz térdre

Fejed hátra nyaklik,

utált ÖNMAGAD PATAKZIK

Kibéreltem a tested

Beléd kóstolhattam

Idegen húst faltam

Mint veszett állat

Úgy szívtam be nyálad

Másé, az idegen hús

Az lüktet, vérben dús

Szívtalak magamba hát

Fogyasztottam más tulajdonát

De mindez simogatás, báj

Neked nem is fáj

Fogaim mint a

Langy, karom hinta

Ringat mélyen el

Becéz, kérd s felel

Így habzsoltalak én

Szilajul, szendén

Hol hideg futott rajtad át

S ringatott az álomba át

Olykor bizsergés döntött le

Volt, hogy izzadt kezem

Tartott szerelmesen

Mikor kívántalak, akartalak

Forró testemmel takartalak

S mondtam, amit szívem

Szeretlek örökkön, híven

Mosolyogtál, bólintottál

Kinevettél, ámítottál

Ritkán szóltál

Akkor panaszkodtál

Ritkán s keveset

A szívem így is megesett

Fájó múltad

Lassacskán elárultad

Gazdád volt régen

Eleid elárultak szépen

Elrendelték a sorsod:

Urad béklyóját hordod

Eleinte új volt a dolog

Hogy mindenki utánad forog

Azután a gazdád, Ő

Lett a nyers erő

Korbácsolta tested

A ruháid levetetted

Bőröd vértől ázott

Nevetett s alázott

Sírni tudtam volna

Ami csak lehangolna

Feledtetni próbáltam

S azt hittem jól jártam

Hogy örülsz nekem

Szeretsz engem

De nem így volt

Kacagott a telihold:

"Félrevezettek, félre vezettek!"

Mikor jöttem akkor érkeztetek

Ott állt a Zsarnok, az Úr

Látszott, hogy az agyadba túr

Szavam gennyes vér lett

Nem köptem, lejárt a bérlet

Nem szóltam, elmentem

S a vért mélyen benyeltem

Magam maradtam hát

Magányommal fizetem

tested bérleti díját

Szalay Anikó (Sajónémeti)

ÉLŐSKÖDŐ EMBEREK

Élősködők vagyunk Földünk testén,

Szipolyozó, fertőző vérszívók!

Emberek, mi vagyunk a BETEGSÉG,

a pusztítandók, s a pusztítók!

A régi tavaszok is eltűntek.

Jaj, drága kikelet, megújulás,

Felbomlott a rend, nincsen átmenet!

Koporsónkat ácsoljuk, nagyvilág!

Ösztön és értelem vívódása

mi bennünk háborúzik esztelen.

Halld: Hörög a Föld, haláltusája

ezt nyögi: Velem pusztulsz el, velem!

Mi mindent romboltál butaságból...

Elvágtad az égi kapcsolatot.

Ó, ember, áthágtad a határod,

Átmeneti otthon, mit birtokolsz!

Ajándékot kaptál egy időre,

hogy bölcsen óvjad, ápold e vagyont,

de Te, ostoba, feléltél mindent,

amiről majd számot adsz egy napon!

Életre sarjadtunk, öntudatra,

mégsem értjük a figyelmeztetést:

Vigyázz mit teszel, porszemecske vagy,

Apró hiba e világ tengelyén!

Ezért csikorog hát a szerkezet,

Ezért nem mehet olajozottan!

Isten, azért teremtettél embert,

hogy megjárasd vele a poklokat?

Ha ráeszmél majd, mit tett a Földdel

eluralja a kétségbeesés,

hitványságát látja csak a balga,

S mert nincs kiút, elveszti hitét.

Pusztuljunk hát el, ha másként nem megy,

Tátongó, mély sebeket okozók!

Érzed, hogy új világot hord méhed,

szegény, szenvedő, síró Földgolyónk?

Gondolat, most segíts rendet rakni

az utolsó percben, méltósággal,

ha nélkülünk tud csak tovább élni

kék bolygónk, a természet csodája!

MÁJUSI GONDOLATOK

Illatos május, hulló virágszirmokkal

borított, szélborzolt útjaidon járok.

Madarak énekelnek, bogarak zsongnak.

Esővel megszentelt természetoltárom,

Úgy vágyom én is valahogy megújulni,

Kikelet ölében lágyan ringatózni,

s elnyúlva pihenni a friss fövenyen,

Nem vesződve annyi fájó indulattal,

csak amelyik örömhírrel balzsamozza

háborgó, sebzett lelkemet, vigaszt nyújtva

felzaklatott szívemnek újra és újra,

ahogy egy tavaszi gyönyörű bokréta,

mely megvidámítja a nyomasztó magányt.

Ó, jöjj, jöjj, szép május, várlak, térj be hozzám!

Tavaszi derű, pompás május, fogj kézen!

Lépjünk együtt az út tövismezejére,

hogy az elhullajtott szavak kihajtsanak,

s életről meséljen a tegnap és a ma,

hogy hányattatásomban otthonra leljek,

s a családi vihar utáni csendben

meghallhassam végre az Úr hívó szavát,

aki nem hagy el, régen bennem lakik már,

csak fülem süket, szemem vak, s nem látok!

Segíts május, segíts, drága, jó barátom

megújulni zengő-bongó dallamoddal,

hogy világunk zörgő láncait oldhassam!

Mutasd merre az út, mely rögökön vezet!

Jöjj május, s jöjj, bennem élő Istenem!

TAVASZ

Érkezik tavaszunk! - fecseg a patak,

S hegyről a völgybe kacagva szalad.

Tar erdők nyújtóznak, álmuknak vége,

Ébredő gondolat a szép természet.

Mezők vadvirága fésüli szirmát,

Kegyelemben fürdik az egész világ.

Fényes ég nevet, gyöngyharmatát hinti,

Az élet himnuszt zeng, Istent dicséri.

Hajnali tűz lobban, mint főnixmadár,

A tájra teríti aranysugarát.

Még a lusta rét is sóhajt egy nagyot,

Ha kihunynak fent sorban a csillagok.

Könnyed szárnysuhogás - repül a gólya,

Hangya morzsát cipel, nehéz a dolga.

Dalol a csendben sok énekesmadár,

Munkáját végzi a teremtett világ.

Moccan Földünk méhe ebben a békében,

A mag szárba szökken, mint magasztos élet!

ZAMFIRA

A természet meséje

Történt egyszer, hogy az anyatermészetnek lánya született. Az apró teremtés ugyan örökölte anyja erejét, de sokkal ügyetlenebb volt. Okozott is sok galibát: jégesőt napsütés helyett, menydörgést kánikula idején, őszt májusban. Édesanyja sohasem haragudott a kislányra, mondván: majd kinövi.

Hanem amikor a lánya már húsz esztendős lett, az anyatermészet komoly szigorral próbatétel elé állította. Egy napsütötte reggelen, behívatta magához a Sokarcú Terembe, ahonnan az évszakokat irányította. A terem négy sarkában, a Négy Évszak terjeszkedett. Az egyikben a Tél állott, jég borította hegyekkel, és kopár fákkal, melyekről jégcsapok lógtak le. A Tél mellett a Nyár kapott helyett, ahol hét ágra sütött a nap, minden virágzott. A Nyárral szemben a vidám, színes Tavasz ontotta magából, a nyiladozó virágok fenséges illatát. Mellette pedig az ezerarcú Ősz. A fákról hullottak a levelek, de a patakból még itt is boldogan ittak a szarvasok, a mókusok pedig élelmet gyűjtöttek. Néhány bagoly a Tavaszban vidáman csicsergő, játszadozó madarakat figyelte.

A helység közepén, ahol az évszakok összefutottak, egy Gömb állott, amelyben titokzatos füst gomolygott. A bűvös szerkezet mellett állt az Anyatermészet, és várta a lányát. Ő hamarosan meg is érkezett, és megállt anyjával szemben, a Gömb előtt.

  • Nos, lányom, éppen elég idős vagy már ahhoz, hogy komoly feladatot bízzak rád. Habár az elmúlt években nem mutattál túl sok érzéket a Természet Erőivel szemben, én mégis remélem, hogy méltó leszel utódomnak - zengte be az Anyatermészet hangja a Sokarcú Termet. - Itt ez a Gömb. Arra kérlek, fejtsd meg e misztikus tárgy titkát. De légy óvatos! Ez a kulcsa annak, hogy az Évszakok Erejét uralni tudd. Csakhogy a Hatalmat nem birtokolhatja bárki. Hiába vagy az én gyermekem, bizonyítanod kell a rátermettségedet. Vállalod a feladatot?

  • Vállalom - felelte a lány, és hangja kellemes dalként repülte át a termet.

Végig mész az úton, azért hogy az örökösöm lehess, mindegy milyen akadályokat kell leküzdened?

  • Igen.

Az Anyatermészet halványan elmosolyodott, és magára hagyta lányát. Ő egy ideig csak nézte a bájos gömböt, fogalma sem volt, honnan szerezhetné meg a benne szunnyadó hatalmat.

A füst békésen gomolygott, a lány pedig egyre elkeseredettebben próbált rájönni a titkára. Mígnem egyszer csak gondolt egyet, felkapta a Gömböt és egy nagy lendülettel a földhöz vágta. Hanem az csak nem akart összetörni. Helyette a magasba szállott, és megaállt szemben a lánnyal. A füst kiszállt a gömbből, karokká-lábakká alakult, mígnem egy szépséges pillangótündér állt a helyén.

  • Haragod és elkeseredettséged nem fog dicsőséget szülni - szólt a pillangótündér. - A megoldást csakis önmagadban találhatod meg. Olyan mélyre kell elmerülnöd a szívedben, ahol még senki ember fia nem járt. Mert csakúgy, mint édesanyád, Te magad vagy a természet. Már csak annyi a dolgod, hogy el is hiszed.

A pillangótündér lehunyta szemét, majd ismét gomolygó füstté változott, és visszaszállt a Gömbbe. A lány egy pillanatig döbbenten állt, aztán összeszedte magát. Már tudta mit kell tennie. Felnézett a Napba, amely kedvesen cirógatta az arcát, elrugaszkodott. A következő pillanatban már úgy repült, mint a legfrissebb szellő, egyenesen a Nap szívébe. A Nap táplálja a természetet, meleg mosolya éltet mindent a Földön gondolta a lány. Nap nélkül, nem lenne természet, nem lennénk évszakok sem. Szükségem van a Napra, hogy nekem adja az Erőt.

A lány gyönyörködve pillantott körbe a Nap birodalmában. Minden aranyló sárga volt, és kedves naptündérek repkedtek mindenfelé. A melegség a lány szívébe is beleköltözött.

Bátor vagy, hogy eljöttél látogatóba - szólt a Nap, aki előresietett, hogy köszöntse az Anyatermészet lányát.

A Természet Erőit keresem - szólt a lány.

  • Azt csakis a saját szívedben találhatod meg - mosolygott a Nap.

  • Itt van a szívem - válaszolta a lány. - A Nap melege táplálja a Földet. a Természet összes ereje a Napból táplálkozik. Én magam vagyok a Természet, így a Nap az én szívem.

A Nap elmosolyodott, kivette saját szívét a mellkasából, és átnyújtotta a lánynak.

  • Helyesen feleltél, bölcs leány. Fogd, ez a szívem, és most már a tiéd is.

A lány elfogadta a Nap szívét, és cserébe odaadta a sajátját. Amikor a két szív helyet cserélt, a lány ragyogni, és pörögni kezdett, nem is állt meg csak az Ezerarcú teremben. Mikor megérkezett, az Anyatermészet köszöntötte, még mindig ragyogó gyermekét.

  • Kiálltad a próbát, kislányom. Most már méltó vagy rá, hogy te is a Természet oltalmazója légy.

Az Anyatermészet és a lánya azóta is együtt vigyázzák a mindenséget, a Nap mosolyával karöltve.


A Kaktusz és a Rózsa

Egyszer volt hol nem volt, volt egy kicsi ház, amiben egy idős hölgy lakott, aki nagyon szerette a növényeket. Volt is belőle neki bőven. Kint a kertjében több száz rózsabokor, nefelejcs, százszorszép és árvácska virágzott. Bent a házban, az ablakok párkányain pedig különféle cserepes virágok és kaktuszok terjeszkedtek. A virágok is nagyon szerették az idős hölgyet, ezért minden tavasszal megajándékozták szebbnél szebb új hajtásaikkal, és nyiladozó virágaik fenséges illatával.

Bent a nappaliban, az egyik túlzsúfolt párkányon élt egy kaktusz, aki csak arra vágyott, hogy kint lehessen a szabadban a többi gyönyörű virággal. Érezni akarta a napfényt, ahogy beivódik minden kis tüskéjébe, és nem csak az ablakon keresztül, hanem személyesen.

Emellett ennek a kaktusznak volt más oka is arra, hogy kint legyen a kertben. Az ablaka alatt, immár több éve egy bűbájos rózsa állott, aki szebb volt, mint az összes többi virág, amit az idős hölgy birtokolt.

Nem kellett hozzá sok idő, hogy ő és a rózsa egymásba szeressenek, de tudták, hogy sohasem lehetnek egymáséi, mivel az egyikük szobanövény volt, a másikuknak viszont a kert volt az otthona.

Ahogy telt múlt az idő, a hölgy egyre idősebb lett, és egyre nehezebben tudta gondozni imádott virágait, így nem tehetett mást, elajándékozott belőlük néhányat. A kaktusz rettegett, hogy őrá is sor kerül, és örökre el kell hagynia a rózsát, de aggodalma alaptalannak bizonyult. Mivel ő volt a hölgy egyik kedvenc és legrégebbi növénye, nem ment sehova.

Mígnem egy nap az idős hölgy meghalt és a virágai magukra maradtak. A rokonok néha rájuk néztek, és meglocsolták őket, de az idő múlásával ezek a látogatások is elmaradoztak.

A kertben egyre nagyobb lett a káosz. Az egykoron lélegzetelállító rózsabokrokat benőtte a gaz és a többi virág szépsége is halványulni kezdett. Bent a házban is egyre több növény száradt ki. Az ablakpárkányon immár csak a kaktusz maradt életben, aki rendületlenül nézte a rózsát, amint az vívja saját harcát a gaz gyomokkal.

A rózsa egyre terebélyesebb és erősebb lett, így hát támadt egy ötlete. Megpróbált olyan magasra nőni, hogy be tudja törni az ablakot, és el tudja érni a kaktuszt. Ki akarta szabadítani börtönéből, hogy vízhez, és friss levegőhöz jutassa, ugyanis időközben a kaktusz egyre sápadtabb és szárazabb lett.

Ismét telt az idő. A környéken egyre gyakrabban tombolt vihar, ami megviselte, nem csak a dzsungelszerű kertet, de a sorsára hagyott házat is. A tető roskadozott az elkanászodott futónövények súlya alatt, az ablakok üvegei pedig repedeztek, és olyan koszosak voltak hogy a kaktusz már alig látta a rózsát.

Egy idő után, már a rózsa sem látott be az ablakon, ezért igyekezett olyan gyorsan nőni, amilyen gyorsan csak tudott, de nem volt könnyű dolga. Az elkanászodott gaz rátekeredett az ágaira, és súlyos erővel húzta vissza a földre. A rózsa mégsem hátrált meg, csak nőtt felfelé rendületlenül, hogy a kaktuszt megmentse.

Éppen ezért ő volt az egyetlen, aki örült a viharos időjárásnak. Minél több vízhez jutott, annál nagyobb és erősebb lett, így végül elérte az ablakot, ami mögött a kaktusz várt rá.

Kinyújtotta tüskés ágait, amik gond nélkül betörték a megviselt üveget. A kaktuszt egyből felélénkítette a friss levegő. A rózsa gyengéden a kaktusz cserepe köré fonta szúrós ágait, és kitette őt az esőre, hogy megöntözhesse.

A kaktusz rögvest új erőre kapott, a hideg esővíztől. Hamarosan a nap is kisütött, és az egykori szobanövény végre megérezhette milyen meleg, és simogató is tud lenni a napfény.

A kaktusz és a rózsa azóta is ott sütkéreznek a napfényben, a rozoga ház kitört ablaka alatt, egymásba fonódva.

Kaveczki Andrea

A könyvtárszoba

Balázs kettesbe kapcsolta a sebességváltót, majd nagy ívben rákanyarodott a kocsibeállóra, és leállította a motort. Az autó fényszórója megvilágította a sötét udvart, benne a járdát szegélyező kopasz, februári fákat. A ház ablakain átszűrődő fény apró részecskéinek vidám tánca arról árulkodott, hogy felesége már otthon van.

Kiszállt, kinyitotta a kaput, hogy beállhasson. Soha nem hagyta autóját éjszakára az utcán. Már majdnem maga mögött hagyta a nehéz vasszerkezetet, amikor Mexi - mintha a semmiből ugrott volna elő - a nyakáig ágaskodott. Teste súlyként nehezedett Balázs mellkasára.

  • Szia kiskutyám, vártál, igaz? - szája széles mosolyra húzódott, miközben megdögönyözte a sima szőrű, nagy sárga ebet.

Kinyitotta az ajtót, a vizsla persze rögtön utat tört magának, és rohant befelé.

  • Hahó! Megjöttem! - kiáltott be, várt egy pillanatig, de válasz nem érkezett. Balázs megrántotta a vállát, hiszen előfordult ez gyakran, ha Anna a konyhában volt. Olyankor nem hallott semmit, annyira lefoglalta a főzés. Nem baj - gondolta, gyorsan begurul, és majd meglepi.

Mikor visszatért, a nappaliban széttépett papír zsebkendőt talált.

  • Már megint honnan szerezted? - nézett megrovóan a kutyára. - Anna mérges lesz miatta, meglátod.

Gyorsan összeszedte a téglaszínű szőnyegen foltként éktelenkedő cafatokat, és elindult a konyha felé. Néhány lépés után azonban megtorpant. Mintegy villámcsapásként ismerte fel a hiányt, mégpedig a jól ismert zörejek hiányát. Nyoma sem volt edénycsörömpölésnek, se más zajnak. Már éppen aggódni kezdett volna, amikor a feje felett elnyújtott nyikorgást hallott, felnézett, a nyitott padlásajtóban Anna állt.

Kipirult arcán maszatos nyom éktelenkedett, zilált szalmaszőke hajából egy pókháló lógott, hóna alatt pedig könyveket szorongatott.

  • Mit csinálsz te ott? - kérdezte Balázs.

  • Egy könyvet kerestem - mondta elégedett mosollyal.

  • Az van pár odafenn.
  • Na, hiszen éppen erről van szó!
  • Miről?

  • A könyvekről - válaszolta kurtán az asszony.

Mikor leért a lépcsőn, a köteteket az asztalra tette, és odament férjéhez. Balázs átölelte. Orrát a hajába fúrta. Még ennyi év után is érezte azt az illatot, amelyiktől mindig bizseregni kezdett a bőre.

  • Egész délelőtt egy mondat járt a fejemben, érted? - magyarázta széles gesztikulációval Anna.

Balázs persze egy kukkot sem értett. Csak azt látta, hogy a felesége talán kissé izgatottabb, mint máskor. Ismerte már, ilyenkor valamiben törte a fejét.

  • Mire gondolsz?

Anna néhány másodpercig hallgatott, látszott, hogy összeszedi a gondolatait, majd lassan belekezdett mondandójába:

  • Emlékszel? - szavai egészen halkan csengtek, tekintete messzire révedt. - Régen arról álmodtunk, hogy odafenn majd lesz egy könyvtárszobánk.

Balázs elmosolyodott. Már hogyne emlékezett volna. Amikor megvették a házat, minden helyiséget kineveztek. Még most is tisztán látta maga előtt Annát, abban a smaragdszínű ruhájában, amit úgy szeretett rajta. Állt a gerendák között, zöldes szemei élénken csillogtak, miközben azt ecsetelte, hogyan lehetne elrendezni a könyvespolcokat.

Az biztos, hogy az évek során rengeteg kötetet halmoztak fel. Mikor még egyetemre jártak, megfogadták, hogy ha lesz fizetésük, minden hónapban vásárolnak egy-egy művet. Aztán, amikor a gyerekek megszülettek, még több lett, csak akkor a gyerekirodalom szaporodott gomba módjára. Milyen régen is volt mindez.

  • Már nem is olvasunk - mondta szemét lesütve Anna.

  • Nincs időnk rá.
  • Dehogynem! Csak helyette az Internetet böngésszük, én gépen, te meg a telefonodat simogatod.
  • Megváltozott a világ, már sokkal egyszerűbb és gyorsabb így tájékozódni.

Anna azonban a fejét rázta.

  • Tudod, ma gondolkodtam. Átnéztem az e-mailjeim. Háromnegyedét olvasás nélkül töröltem, hiszen spamek voltak. Ezen kívül kaptam számtalan szép idézetet és csodálatos képeket, számomra ismeretlen helyekről.

  • Így van - vágott közbe Balázs. - Hát nem nagyszerű, hogy az Interneten bármit megtalálunk?

  • Várj! Hallgass végig! - intette le Anna, jelezvén, hogy még nem fejezte be mondandóját. - Szóval kapok sok levelet, vicceset, szépet, mindenfélét. Ugyanez a helyzet a közösségi oldalon is. Végigpörgetem a kétszáz frappáns idézetet, és a nagyon humoros szösszeneteket, majd felállok a géptől, és már semmire nem emlékszem belőlük. Ha mégis, akkor az jobbára valami bosszantó dolog.

  • A neten másképpen olvasunk. Készültek már erről tanulmányok is.
  • Igen, pontosan így van. Most már akkor tudod, hogy mit kerestem a padláson?
  • Eddig is tudtam, hiszen mondtad, egy könyvet kerestél.

  • Nem, akkor mégsem egyről beszélünk - legyintett.

  • Magyarázd el, kérlek! - ölelte át újra feleségét Balázs.

A beszélgetés azonban félbemaradt, amikor felhangzott a skype hullámzó dallama. Nóri és Benedek jelentkezett be, a szokásos esti csevejre. A gyerekek vidéken tanultak, viszont minden nap beszéltek szüleikkel.

Aztán az este hátralévő részében nem esett több szó a könyvekről, Anna szavait tovább sodorta a napi rutin.

Már lefekvéshez készülődtek, de Balázs szeme megakadt az egyik könyvön, amit Anna a padlásról hozott le. Felemelte, végigsimította borítóját, és rajta a tengeralattjárót. Az aranysárgával írt betűk kidomborodtak a papírból. Elolvasnia sem kellett, anélkül is pontosan tudta, mi a címe. Néhány mondat még most is benne élt, ugyanígy a történet. Emlékezett a Kapitány szilárd jellemére, a matróz esendőségére. Nem csoda, hiszen annak idején többször is elolvasta. Élei, melyek itt-ott már megkoptak, szintén erről árulkodtak. Szerette ezt a könyvet. Elindult vele a hálóba, Anna után. Az asszony már az ágyban feküdt, amikor Balázs leült mellé, kezét két kezébe fogta, és felsóhajtott:

  • Anna, tudod mit? Igazad van! - mondta. - Alakítsuk ki végre azt a könyvtárszobát!

Pozsgai Katalin (Debrecen)

Különös hobbi

Élt egyszer hajdanán, nem is olyan régen, egy szépséges hajadon - nevezzük Margitkának - és egy délceg ifjú - barátainak csak Jani - egy világtól elzárt, békebeli nyugalmat sugárzó falvacskában.

Mint az a mesékben is lenni szokott, a két fiatal egymásba szeretett, héthatárra szóló lagzit csapott, s boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Na azért közben történt néhány dolog.

Házasságkötésük után nem sokkal született két szépséges gyermekük, egy kisfiú és egy kisleány. Margitka és Jani keményen dolgozott, s mindent előteremtettek kis családjuk számára.

A gyerekek szépen cseperedtek, s hamarosan ki is repültek a családi fészekből. Mindketten családot alapítottak, s mivel munkalehetőség nem igen adódott a faluban, hát felköltöztek a fővárosba.

Margitka és Jani felett is lassan eljárt az idő, s a szomszédok már Margitka néninek és Jani bátyámnak szólították őket.

A gyerekek és unokák gyakran hazalátogattak a kedves kis faluba, néha még az éjszakát is ott töltötték.

Történt aztán, hogy Jani bátyánk egy napon rosszul lett, kórházba került, s sajnos már soha nem tért onnan haza.

Margitka néni vigasztalhatatlan lett. Nem volt már kedve semmihez sem. Álló nap szótlanul ült a vén diófa alatti padon, ahol régen a papával ücsörgött, s szomorkodott, sírdogált.

Látták ezt a gyerekek, s mivel több hónap elteltével sem változott semmit a helyzet, úgy döntöttek, eladják a szülőházat a hatalmas kerttel együtt, s Margitka lánya magához veszi édesanyját.

Margitka néni nem akart a fővárosba költözni, mert hát mit csinál ő majd ott, de a gyerekei meggyőzték, hogy ott majd nem lesz egyedül, meg hát már úgy sem bírja megművelni a hatalmas kertet és a nyugdíja még arra is kevés, hogy a számláit kifizesse.

Felköltözött hát Margitka néni a fővárosba a lányához egy szép nagy lakásba. Lett külön háló- és fürdőszobája, az unokák elhalmozták szeretetükkel, mindene megvolt, de csak nem talált vissza régi önmagához.

Napközben egyedül lézengett az üres lakásban, mert mindenki dolgozott vagy iskolában volt, s még egy aprócska park sem volt a közelben, ahol leülhetett volna egy padra. Csak a nagyváros állandó nyüzsgését, zaját és vibrálását érezte, s nem talált semmi olyan elfoglaltságot, amelyben örömét lelte volna.

Lánya hozott a könyvtárból könyveket, az újságostól rejtvényeket, bíztatta édesanyját, hogy keressen magának a tévében őt érdeklő műsorokat. Ezekkel ideig-óráig lefoglalta magát, de aztán csak nem tudott mit kezdeni temérdek idejével.

Aztán egy napon gyökeres fordulatot vett élete. A szokásos mindennapos sétájára ment, ami húsz percnél sem tartott hosszabb ideig, s nem is igazán szerette, csak hát a családjának tett ígérete kötelezte, így hát meg is tette nap, nap után. Nos, ezen a délelőttön egyáltalán nem volt kedve elindulni. Valahogy fáradtnak érezte magát, arra is gondolt, hogy talán beteg lesz. Az időjárás sem volt barátságos. Fújt a makacs őszi szél, s vastag, szürke felhőpaplan telepedett a városra.

Erőt vett mégis magán, beburkolózott vastag, galambszürke színű kabátjába, felhúzta bélelt magas szárú cipőjét, gondosan fejére illesztette a keskeny zöld szalaggal díszített kalapját, s komótosan elindult lefelé a lépcsőn.

Szokásához híven egy nagyobb háztömböt került meg, így biztos volt benne, hogy nem téved el, mert mindig csak jobbra kellett lekanyarodnia.

A séta felénél sem tartott, mikor úgy érezte, a lábai már nem bírják. Az eső is el kezdett cseperegni, s bár meglehetősen hűvös volt, mégis nagyon melege lett.

Az eső elől behúzódott egy erkély alá, fáradtan nekivetette hátát egy bérház falának. Kalapját levette fejéről, fejét lehajtotta, s imádkozni kezdett. Erőt kért a Mindenhatótól, hogy hazajusson.

Így állt mozdulatlanul néhány percig, amikor különös dolog történt.

A maga előtt tartott kalapjába valaki beledobott egy pénzérmét.

Hirtelen felocsúdva nem is értette, mi ez. Aztán, ahogy a pénz a kalapjában, neki is leesett a tantusz.

Hiszen őt valaki koldusnak nézte!!

Ezen mélységesen felháborodott. Be is olvasott volna az önzetlen adakozónak, de az akkor már sehol sem volt. Ugyanebben a testtartásban maradva bosszankodott, mikor egy újabb pénzérme landolt kalapjában.

Belenézett. Meglepődött.

  • - Nem is olyan kevés röpke két perc alatt!" - gondolta, s akkor, abban a pillanatban hatalmas ötlete támadt...

Másnap izgatottan ébredt. Lezuhanyozott, megmosta, beszárította a haját. Alig várta, hogy mindenki elmenjen otthonról. Patyolat tisztára pucolta a cipőjét, felvette galambszürke kabátját, a tükörbe nézve gondosan fejére biggyesztette zöldszalagos kalapját, s útnak eredt.

Egyenesen arra a helyre sietett, ahol tegnap rosszul lett. Idegesen körülnézett, majd levette kalapját, lehajtotta fejét, s nekidőlt a falnak.

Nem kellett sokáig várnia, míg meg nem szánta valaki. Aztán csörrent a második pénzérme, majd a következő s a következő.

Nem állt ott egy óránál többet, de érezte, hogy egyre súlyosabb a zöldszalagos kalap.

Ekkor a táskájába borította annak tartalmát, felrakta fejére kalapját, s elindult hazafelé.

Alig várta, hogy otthon megszámolhassa a "keresetét". Maga is elámult, mennyi pénz gyűlt össze.

Következő nap ismét elment, azután következő nap megint. Csupán a hétvégéken maradt otthon.

Gyerekei és unokái észrevették a pozitív változást Margitkán. Örültek neki, s betudták annak, hogy Margitka valószínűleg megszokta az új környezetet, s a gyásza is enyhült valamelyest.

Így ment ez hosszú éveken át. Boldogan, vidáman éltek, mígnem Margitka néni át nem költözött szeretett férje mellé a Mennybe.

Szeretteiben hatalmas űrt hagyott maga után, s egy megfejtetlen talányt.

Amikor ugyanis temetése után a szobáját rendezték, s a szekrények kipakolása után kinyitották az ágyneműtartót is, hát... mit is mondjak... nem igazán jutott szóhoz senki. Az ágyneműtartó ugyanis színültig volt aprópénzzel.

Hogy mi lett ezután a több zsáknyi pénzérmével?

Arról már nem szól a fáma.

Horváth Hajnalka

Metrón

Süvölt a vas, zúg
Hollószín örvény. Benn
Ül a hallgatag,
Zsivajlelkű magány.
Nyargal a csönd; s még
Lebontja hamvas szárnyát
Az idő.
Körbenézek.
Ablak redőtlen síkján
Boldogság arca üzen.


Kedves, ha szélrobaj zúg...

Kedves, ha szélrobaj zúg
Vad vágányokon,
Ős talpfaódák kísérnek-e majd?
Hallod-e dérsipkás,
Dermedt delta dalát,
Olajakkordokat,
Szikár bazaltsikolyt?

Kedves, ha szélrobaj zúg
Vad vágányokon,
Szív-szikráiddal beragyogsz-e majd?
Hintesz-e lelkemre
Csillag-derűt, mosolyt,
Szerelemmorzsákat,
Selyem sors-koszorút?

Kedves, ha szélrobaj zúg
Vad vágányokon,
Áldott legyen az út,
Mely hazavezet.

Óhaj

Míg elér az élet
Bársonyarcú hídja
Veled óhajt szívem
Átsuhanni rajta.

FARKAS ELEONÓRA

Magyarország a Kárpátok gyermeke

Magyarország! Ringat Kárpátok bölcsője.

Nagynevű királyok voltak léted őre.

Beírták szép neved a történelembe,

hogy tudd hol a helyed, s büszke legyél erre.

Magyarország! Nevel Kárpátok bölcsője.

Nemes alázattal higgy az itt élőkben!

Hagyományok útján tanulva tanítsad,

bukásuk göröngyét jóra igazítsad!

Magyarország! Dajkál Kárpátok bölcsője,

mint a szülőanyád. Kérj tanácsot tőle!

Ha nyugtalanít az idők változása,

táplálkozz multadból virág jövőt látva!

Magyarország! Vigyáz Kárpátok bölcsője...

Tisztelet jár Neked felnőtt korban érve!

Elveidet őrizd, s alakítsd értékét!

A Kárpát-medencét hazánkért is féltsék!

Oláh Róza


A Mikulás ajándéka

Bálint az iskolából gondolkodón ballag haza

A mikulástól melyiket is kérje ajándékba?

Egy szép új meleg kiscsizmát,

vagy kabátot, kesztyűt, sálat, sapkát.

De mibe tegye az ajándékot?

Csizmája orra ronggyá foszlott!

A szára meg már szétmállott.

Nem bírná a sok ajándékot!

Megtakarítom, az ablakba kirakom!

Engem is meglátogat talán a mikulás?

Vagy túl sok, amit felsoroltam?

Nem tudom, majd meglátom holnap.

Fekvés előtt ki-be mászkált,

nyugtalanul aludta álmát.

Reggel mikor felébredt, szája tátva,

Színültig tele új csizmája!

Jaj, és mi van még mellette?

Kesztyű, sapka, sál, kabát!

Nem hiába várta a mikulást.

Tudtam, tudtam, eljött, mert szeret!

Jaj, és én mit adjak neked?

Most szünidőm lesz, Mikulás!

Szeretek hóembert építeni, csúszkálni.

Feladatom nem feledem,

tanulok szépen rendben

Eljöttél, ígérem, hogy meghálálom,

minden kívánságod én is állom

Ha előbb nem, legközelebbre,

Piros tojások ünnepére.

Csak egy fénykép

Csak egy fénykép mi oly drága nekem
Helyetted most vele beszélgetem

Tekinteted követ, ajkad mozdul

Mintha hozzám szólnál a túloldalról.

Csak egy fénykép, mi oly drága nekem

Vele kelek és vele fekszem

Hiányzol csókolom könnyezve

Emléked megőrzöm örökre.

Fényképed nézve suhannak az emlékek

Miért ily rövid lett az életed

Féltettelek, most a fényképedet féltem

Mert ha az is oda lesz, mi marad más nékem.

Most olyan üres lett minden

Nincs aki erőt adjon nékem

Küzdenem kell tovább egyedül

Szeretteimmel talán sikerül.

Fényképed őrzöm, jobban mint a kincset

Fénytől, gyűrődéstől, de ilyen hely nincsen

Csak egy van, az a szívemben

Drága kincsem, nyugodj békében.

STECZINA MÁRTONNÉ

Érzések útján

Nézd a hajnalt,

mikor rózsásan

bont az ég alja,

csodáld a Napot,

mikor felragyog!

Érezd a harmat

friss illatát,

amely a mindenséget öleli át.

Fejtsd meg a titkot,

amit a délelőtti szél

Neked suttog.

Hosszú még a nap,

mire ideér

a narancssárga alkonyat.

Kacagj, táncolj, szoknyád,

mint kócos fürtű vadvirág

vidáman verdesse bokád,

s kiáltsd bele az éjszakába,

hogy boldog vagy

az áldott napnak

minden órájában.

Nyári fergeteg

Vad vihar gyötri, csavarja fákat,

nyögnek a gyökerek, ropognak az ágak.

Szinte a semmiből támadt a fergeteg.

Nagy volt a fényesség

és tikkasztó a meleg,

túl kék volt a folyó,

s nagyon zöld a sziget.

Hirtelen csend lett és eltűnt a kékség,

tombol táncba kezdett a sötétség.

Tavasz

Jön a tavasz, itt is van már

simogató szellő szárnyán

belibbent a kertek alján.

Jöttével ott az ígéret,

hogy a fagyott föld újra éled.

Tárjatok ki ajtót, ablakot,

űzzétek ki a bút, bánatot.

Varász van a levegőben,

a lélek is megtisztul tőle.

Tágabbra nyílnak a szemek,

messzire nézők a tekintetek.

Mind várunk valami

izgalomra, újra,

ami az állóvizet

kissé felborzolja,

s hogy ereinkben felpezsdüljön a vér,

s a tavaszi zsongásban

megújuljon minden, ami él!

Szimba és Zoltán hazatér

Szimba, az oroszlán gondolt egy merészet,

megunta az állatkertet

és simán lelépett.

Ugrott egy jó nagyot

s a kerítésen túljutott.

Meglátta a zebrát,

kitárta ajtaját.

"Ne lepődj meg Zebra Zoltán

Szimba vagyok, a jó pajtás!"

Kicsit szűk itt a lakásunk,

menjünk, hogy világot lássunk!

Ahol a mi bölcsőnk ringott:

megnézzük, mi újság otthon?

A fekete Afrikában

ott jöttünk mi a világra.

Testvéreink élnek ottan

és biztosan jó dolguk van.

Vadregényes szavannákon

zebrák élnek nagy családban,

lábuk alatt zizzen a fű,

ami édes, nem keserű.

Az állatkertet és Afrikát

elválasztja nagy távolság,

s közöttük van még a tenger.

Nem akkora, mint egy árok,

hogyha ugrasz, jól megjárod!

Úszva partot sosem érhetsz,

megfulladsz a közepében.

A problémát megvitatják

keresnek egy nagy vitorlást.

Mivel jegyet nem váltottak,

potyautasként utaztak.

Mikor szárazföldre léptek

kíváncsian körülnéztek...

"Ez itt város, sok az ember,

gyerünk tűnjünk innen messze!"

Az őserdőnek szélében

meghatottan búcsút vesznek.

Szimbát az ősvadon várja,

zebrát meg a szavannája.

Itt van már a versnek vége,

Zoltán, Szimba hazatértek.

BAGI BRIGITTA


Világomban

Hol a bizalom ? Én ezt kérdem

miért nem fontos,ezt nem értem.

Az én világom talán teljesen más,

Ki olyan mint én hol az a társ?

Ki ugyanazt szeretné amit én ,

Kinek szemében tüzes vágy ég.

Nem lelem és bizalmam elvész,

Lassan mindegy lesz már mit kérsz.

Rengeteg változás az évek során,

megtanultam talpra állni az életben korán.

De néha még mindig verembe esek

és azt érzem ujra és ujra elveszek.

Az életet mindig is másképp láttam,

De ha kellett mindig talpra álltam.

Akiket szerettem mindig megóvtam,

Nem csak néztem a világba szótlan.

Lassan érzem magamra találok,

már nem csak álmokat vadászok.

Megtalálom lelkem mélyén a nyugalmat,

Átveszem magam fölött az uralmat.

Nem esek többé hasra érdemtelen barátnak,

Azt a szeretetet inkább adom a családnak.

Nem kínoz többé hamis szerelem,

A boldogságot már magamban keresem.

Hiszen egyedül vagyok mikor szenvedek,

Utat hamis démoknak nem engedek.

Lelkem egy doboz teli kacattal

De én nem játszom már a sok vacakkal.

Elengedem a múltam fájó szakaszát,

Megtaláltam az élet édes dallamát.

Utamon már ez a hang irányít,

Kívánom mindenki érezze lelke világít.

Ha megtalálod helyes utad más nem számít,

Hisz ez a csoda mindenkit elámít.

***


Édesanyámnak

Hozzád szólok drága anyukám,

Ki mellettem állt minden harc után .

Csak néztem milyen világba születtem,

De meg nyugodtam ha öledbe ülhettem .

Neked mondom hát szívből szeretlek,

Ereim ereidből erednek.

Szívem téged örökké magába zár,

Melletted leszek bármi vár,

Vigyázok rád ,ahogyan te tetted

Pici gyermeked finom falatokkal etetted .

Köszönetem elmondani nem tudom,

De talán hallod ha füledbe súgom.

Benned rejlik minden szeretet ,

mi engem az utamon vezetett.

Voltam kis csapongó kamasz ,

Volt rám rengeteg panasz,

De te kibírtad a konok gyermeked

És átlépted a sötét vermeket.

Hálám sosem szűnik meg már ,

Óvlak védelek drága anyám .

Végszóként csak annyit mondok,

Érted ha kell vért is ontok.



Lakiné Nagy Tímea


EGY KÖZÖS NYELV

"Tisztulsz, mint szemed,

S látom, hogy hallod e szót : Remény.

Kell,

hisz értünk van a szíved.

Csendesen szólsz,

Valamit sejtesz.

Mindenek felett álló,

ösvények viharát ágazó,

komor,

nemzetbe nyíló fonat,

remélő tekintetet hívó, száguldó vonat.

Vallomás ez, nem szégyen,

helyesen mondod, ha kérem?

Itt a jelenben tán más volna,

évszázadok óta *mind ezt sugallja.

S mint folyamként

Lassú patakként csobog a *réten,

Téves, ha tudatod kevés,

hogy értsem,

jelentésed véges.

Itt maradtál,

pedig fogadtak ellened,

Nyitott, hű barátként a jövőd már épített.

Nem az, amivel hatásod bír,

Nem az, amit TE annak élsz,

A szemlélet az erős lánc,

mely teremt HITET, ÖSSZEFOGÁST.

Egy kapocs, mely mindent egybefog,

Egy érzés, mely érint egy világot,

Egy szem, melynek tükre tiszta és jó,

A szíve, mely erős s halhatatlan ok!."

*mind: az emberek sokasága

*réten: a földkerekség


ARANYOSLAP

"Természetünk suttogása hívja szellemünk,

Illatokat érzek s látok szemeket.

Kószálnak számtalan, foszló lelkek.

Higgyünk magunkban,

hogy élünk jó életet.

Lepattantam.

Száraz kóró, zöldellő fák tekintenek ránk.

Tavasz hangja derít fel,

hol testem ébredő zuhataga,

s majdan medre,

itt-ott repít el.

Lapuló vadak,

szökellő bogarak,

napsütötte padok közt ,

E zajok hallatnak.

Utak futnak önmagukba körbe,

rajtuk sokasága nem más,

mint "négylábúak" zöme.

Lassul,

hogy kitárja karjait .

hogy csillogása égesse orcámat.

Medre,melynek mélysége kitűzőt kapna,

legyen az tó vagy mindenki Aranyos-lapja.

De jöjj közelebb és tekints az égre,

Ne nézzen kékellő szemed szomorú fűzre!

Szívedbe költözzön csendesülő béke,

Ezt sodorja minden elhaló falevele.

Hitem törne össze,

annak is reménye,

ha nem volna városunknak e nagyszerű gyöngyszeme! "

VALLOMÁS

"Amikor mindenem fáj

és csak az álmok élesztenek fel,

amikor az ajkam is beteg,

a test sem téveszti el,

amikor te vagy és senki más nem kell,

amikor sokszor sírok, hogy mennyire neheztel.

Amikor rám nézel,

csak mosolyog a szemem,

amikor ajkad szól,

mindig fél a lelkem,

amikor csak mondom,

hogy mennyire Szeretlek,

akkor gondolom azt is,

hogy meghalok nélküled."

NAGY JÁNOS

Adj még egy kis időt!

Boszorkány táncát lejti a hazug idő,

Mindent ígér számodra, kedvesen ámít,

Múló csókjával napról - napra elcsábít,

Miközben ködbe vész a boldogabb jövő.

Egymás után szaladnak a kósza napok,

Tűnnek el a múltban a tékozló évek...

Elfeledett álmok, tétova remények;

Erőt vesztve jönnek az üres holnapok.

Mit eddig megtettem, - még annyira kevés!

Nem tudhatom, mennyi időm van még hátra,

Ha a rohanó idő egy kicsit várna...

Ha megállna most az álnok öregedés...

- Mondd Uram, olyan sok az, mit tőled kérek?

- Adj még egy kis időt, - néhány tucat évet,

Száz év után úgyis elvisz az enyészet,

Addig meg - szép csendben, - épp hogy éldegélek!

******

Elmúltak az évek

Nézem az ablakból: búsan szakad a hó,

Fehér fátyla lebben, tündér-szép, csillanó.

Távol halk zene szól, duruzsol a csendben,

Régen őrzött álmot kelt életre bennem.

Hajdan volt meséknek édes ízét érzem,

Édesanyám hív majd: együtt kéz a kézben.

Rég meghaltak élnek, - emlékemben őrzöm,

Anyám tisztességét kellett örökölnöm.

Elmúltak az évek, felnőtt lett a gyermek,

Régen volt remények messzi útra kelnek;

Arcod elhalványul, átváltozik köddé ...

- Emléked megőrzöm, most, és mindörökké!

****

Évszakok

Forog az idő kereke egyre gyorsabban,

- gyermek voltál nem rég, kacagtál az égre

rácsodálkozva a tűnő messzeségre,

kialvó gyertyaláng, minek fénye lobban,

úgy múlt el tőled a gondtalan gyermekkor

ezer apró öröm, viháncoló játék,

szerelmek és csókok, mézédes ajándék

győzöd majd erővel,- azt hitted még ekkor,

de ma már jól tudod: elrohan az élet,

minden esztendővel, megújult tavasszal

szomorúság után nevetve vigasztal

eléd varázsolva megannyi szépséget:

- dermesztő tél után a tavasz melegét,

az évszakok csendes, múló változásán

elröppent életünk fájó vallomását

- emlékét a nyárnak, az ősznek kék egét.


Bukovinszky Mária

Böjti szelek

Haragszik tán az ég is,
szüntelenül hull az eső.
Tomboló szél! Ki ellen
zúgatsz, tépsz?

Gyarlóságunk fellázított?
Önösségünk, önzőségünk,
mohóságunk, kérkedésünk
bőszített fel ennyire?

Pattanó rügyet mosdatsz,
száraz ágaktól cibálva fosztasz,
borzolod a felhőket,
esőből hóra váltva.

Erőd csöppet se csökken,
földig hajoltatsz fákat,
ők büszkén újra magasodnak,
de tőlünk mondd, mit vársz majd?

***

Magadhoz

Nyári álom tél közepén
lefele görbíti a szád.

Kell-e tudnod, honnan jöttél,
s merre tartasz már?

Hosszúra nyúlt árnyak mentén
léptet szaporázz!

Kései a felismerés,
ki az, ki mögötted jár.

Nyakad vállaid közé húzod,
feszülten, sietve lépsz.

Nem tudod, kitől félj leginkább:
aki belül, vagy aki kívül él.

Varga Jenőné Haller Ibolya


Fény az emlékem falán

Mint fénylő csillag a sötét égbolton, úgy ragyog fel előttem még ma is édesapám óriás alakja az emlékeim falán, fellebben az idők távolából, a múlt fátyolán keresztül, mint egy folyton felvillanó kép, éppúgy, mint ahogy a Tízparancsolat is, amely szerint neveltek engem drága, jó szüleim. Sok évtized elmúltával is látom magas, férfias alakját, arcáról soha el nem múló kedves mosolyát, mely egy boldog ember látszatát sugallta még akkor is, amikor a családunk éppen a legnagyobb bajban volt. Még ma is látni vélem a sötétben felvillanó égszínkék szemeit, amely mindig oly tiszta volt, mint nyár közepén a derűs égbolt. A mosolya nemcsak minket, a családját, hanem minden embert elkápráztatott. Még ma is emlékszem azokra az arcokra, amikor beszélgetett emberekkel, szájtátva hallgatták őt, s vágyva itták szavait. Minden egyes kiejtett szó az igaz, őszinte emberi tulajdonságról árulkodott. Szinte kidobta mások elé szívét, lelkét! Egyszerű és nagyszerű jellemvonásait az emberek szeretetükkel viszonozták. A mindenki "Józsi bácsija" lelkében és beteg szívében a szeretet oly mélyre befészkelte magát, hogy benne a gyűlöletnek, megvetésnek a csíráját sem lehetett felfedezni. A legnagyobb erénye a sok egyéb pozitív emberi tulajdonság mellett mégis a szerénysége volt. Sosem dicsekedett saját tetteivel, származását pedig még előttünk, a gyermekei előtt is mélyen eltitkolta, mintha a címeres származás szégyen lett volna a szocializmusban! Tudta, hogyha megtudjuk, kik voltak elődeink, nem tud belőlünk olyan egyszerű és szerény embereket nevelni, amilyen ő maga is volt. A Ludovikán megtanulta és megtanította másokkal is, hogy a legszebb emberi tulajdonságok közül az Úrnak legtetszőbb, az egyszerűség és a szerénység. Ha mások éheztek a Rákosi rendszerben, ő is éhezni akart családjával, mert fennhangon hirdette, hogy Isten előtt mindnyájan egyenlők vagyunk. Vallotta, hogy nincs joga egyik embernek sem különb életet élni a másiknál! Nem siratta az elveszett vagyont, a jólétet és a címert, melyért édesapját még ezerkilencszázharminchatban egy finnországi temetőben, az egyre erősödő fasizmus pribékjei (a családi címerért) elhunyt legkedvesebb barátja sírjánál meggyilkolták. Valaki a nagyvilágban, még ma is a családunk nevét felvéve, címerünkkel nyakán bitorolja e vérrel megszerzett nevet. Mindez a drága, jó édesapám számára mellékes, és szükségszerűen bekövetkezett történet volt, de siratta élete végéig azokat a katonákat, kiket személyesen ismert, a bajtársakat, akik a háború vérzivataros éveiben életüket vesztették, ott távol az orosz sztyeppéken. Állandóan hallgattuk a Szolnoki Pali, a Kovács Pisti és a többi hős katonáinak tetteit, kik az életüket áldozták azokban a vérzivataros években. Sokszor magunk elé képzeltük azt, akiről éppen mesélt, s tetteik, mint egy filmkockán peregtek le előttünk. A szemünkben a katonái a világ megmentői voltak, nevük arany betűkkel íródott fel az emlékeink falára, mintegy mementó az eljövendő nemzedéknek, lámpást gyújtott életünk kéklő egén.

Mily sokszor hallottuk e kijelentéseket édesapám szájából "Szeretlek benneteket gyermekeim!"

Mi tudtuk, éreztük a szeretetét, de tisztában voltunk azzal is, hogy e szeretetet nemcsak felénk sugározza, hanem hazáját, ezt a sokat szenvedett kis országot, az itt és távol e hazától élő magyarságot, és e világban élő összes embert szeretett. Életének minden tette erről árulkodott. Sosem felejtem el, amikor az ötvenhatos forradalom után egyre több ember hagyta el az országot, s az egyik nap édesanyám kijelentette:

"Édesapa, nekem elegem van a szocializmusnak nevezett elnyomásból, elegem lett itt mindenből, hagyjuk el mi is ezt az országot!" Édesapám megdöbbenve állt e kijelentéstől, odalépett anyukámhoz, átölelte őt, s a szemébe nézve, csak ennyit mondott:

" Kisanya!- (így hívta édesanyámat)- Mi itt születtünk, ez a mi hazánk, itt élnünk s majdan egyszer halnunk is itt kell! Mi lenne, ha mindenki elhagyná ezt a kis országot?"- láttam, gyönyörű, égszínkék szeme könnyezni kezdett, s halkan motyogta:" Igaz magyarok voltak elődeink, ők sem futamodtak meg e hazából, sokan közülük inkább meghaltak!"

Anyukám bevonult a szobába és hangosan zokogott, de kis idő múltán kijött, átölelte édesapát és csak ennyit mondott szégyenkezve az iménti kijelentése miatt:

" Igazad van drága, jó uram, attól rosszabb már nem lehet, amit eddig itt átéltünk!"

Többé szó sem esett a haza elhagyásáról.

Amikor néztem édesapámat, amint beszélgetett az idegenekkel, azok arcát fürkészve láthattam, hogy emberi értékei hogyan villanyozzák fel őket, tudtam, megtiszteltetésnek érezték azt, hogy ismerhették őt.

A gyermekkoromból számomra a nagy szegénység, és a mérhetetlen szeretet maradt meg örök emlékül, s az édesapám intelmei, mellyel a világ legjobb embereivé szeretett volna formálni bennünket. Ezen intelmek közül jó néhány még ma is a fülembe cseng.

" Aki szüleit, testvéreit elárulja, az a hazáját is képes elárulni!" Ezt a kijelentését akkor mondta, amikor édesanyámra valamiért megharagudván, elárultam őt, hogy néha rágyújt egy-egy cigarettára, melyet édesapám abban az időben, egy bizonyos, ősi mesterséget űző hölgyek jellemzőinek tartott. Kegyetlenül megbüntetett engem, de ezen elgondolkodva felnőtt fejjel, annak tudom be, hogy katonaember volt, s abban az időben, a háború előtt mindennapos volt katonáéknál a fenyítés. Ő közel sem volt oly kegyetlen a katonákkal, mint más tiszttársai tették akkor tájt.

Sokszor mesélte édesapám, hogy a kikötés vagy ötven kilométer gyaloglás teljes felszereléssel, szinte mindennapos büntetésnek számított. Ha a században valaki rosszat követett el, a csapat minden egyes tagja megbűnhődött miatta. Nem volt egyszerű akkor a katonaélet.

Drága, jó apám a hűségéről és a toleranciáról is példás tanúságot tett, mint ahogy a segítőkészségről is. Amikor az ötvenes években a lakóhelyünkön, Tiszaföldváron, egyik sokcsaládos szomszédunk felakasztotta magát, mert nem tudott a gyermekeinek enni-adni, s hála Jóistennek édesapám még éppen időben észrevette, megmentette a Sanyi bácsit, az akkor vágott hízó feldolgozott felét átadta a szomszédunk családjának, pedig nekünk is kevés lehetőségünk volt újabb élelem beszerzésére a beszolgáltatások miatt.

Amikor anyukám sopánkodott, hogy "Drága jó uram! Nekünk is alig van mit ennünk!", apukám megcsókolta az arcát és e szavakkal vigasztalta: "Édes jó feleségem, nem hagyhattam, hogy a Sándor itt hagyja árván azt a sok gyermeket! Nem tudnám nézni, hogy éhen haljanak, s akkor nekünk kellene mind a hat apróságot is etetni a sajátjaink mellett!" Anyukám elgondolkodott e szavakon, majd elmosolyodott, láttam, hogy apám szavai, megnyugtatóan hatottak rá, s visszaadta az imént tőle kapott puszit.

"Józsefem, te nagyon jó és okos ember vagy, hálát adok az Úrnak, hogy melletted, hogy veled élhetek!" - mondta, lesütötte a szemeit, s láttam anyukám arcán, hogy kicsit elszégyellte magát a mondottak miatt.

Édesapám pozitív emberi tulajdonsága a forradalom idején bontakozott ki a legjobban, amikor a felbőszült tömegek már odáig vetemedtek, hogy a kórházban gyilkolni kezdték egy bizonyos népcsoporthoz tartozókat. Édesanyámmal együtt csitította a bűnös, gyilkos vágyaikat, nem félve attól, hogy talán ők is áldozatul eshetnek e tömegnek. Azt hiszem, nyugodt, csendes hangja, nyugtatóan hatott mindazokra, akik őt hallgatták. Az életben bármit el tudott érni másoknak másoknál, de ő magának nem kért soha semmit, még az életéért sem könyörgött, amikor kimondta a rendszer felette a legsúlyosabb ítéletet, mert nem volt hajlandó a megalkuvásra. Csak a sok kedves, segítőkész, jó barátnak köszönhette az életben maradását addig a napig, mikor már megkapta a felmentést. Jól emlékszem még gyermekkoromra, amikor éjjel nem tudtam elaludni attól való félelmemben, hogy a háború után, és az utána következő sok-sok megpróbáltatás miatt legyengült szíve már nem tudja tovább hordozni az élet által rája rótt terheket. Álmomban sokszor megjelentek a furcsa álmok, s egy-egy előbukkanó pozitív érzés, mely azt sugallta, hogy velünk marad még sokáig, talán egészen addig, míg nem látja felnőni gyermekeit, mikor már boldog lehet annak tudatától, hogy családja megállja helyét az életben. Még ma is érzem negyven év távlatából, itt lebeg a szelleme felettem, mint egy ragyogó csillag az életem egén, s világítja utamat a fények mezején, a sötét erdők sűrűjében. Fogja a kezemet, súg a tévelygő gondolataimban, mutatja az irányt, ha nem találom azt az élet sűrűjében. Emlékszem még a napra, amikor ezerkilencszáznyolcvan-három karácsonya előtti napokban a kórházban meglátogattam, éppen lábamputáció előtt állt. Iszonyú fájdalmai miatt remegett a hangja. Beszéltem az orvosával, aki reménnyel kecsegtetett, ha megengedi, hogy amputálják az egyik lábát. Én sírva könyörögtem drága apámnak, egyezzen bele a műtétbe. Senki nem tudott rá hatni, csak egyedül az én könyörgésemnek volt köszönhető, hogy ez megtörténhetett. Bárcsak ne tettem volna, ne hallgatott volna rám! Nem akarta túlélni e veszteséget. Amikor már nem kívánt magához venni senkitől élelmet, csak tőlem, megkérdeztem:

" Édesapám, miért nem akarsz meggyógyulni, hiszen még műlábbal is tovább lehet élni?"

Kérdésemre ezt válaszolta" Kislányom! Hetvenhat évig épen, bár nem egészségesen éltem, de egy katonaembernek ezt a tehetetlenséget már nem lehet elviselni!" Erre megkérdeztem:

"De apukám, akkor miért egyeztél bele az amputációba, ha tudtad, hogy lelkileg nem tudod azt elviselni?" Remegő hangon ezt suttogta a fülembe: Mert te kérted kislányom, bárki más kérte volna, elutasítást kapott volna válaszul." Még ma is kattognak szavai egyre vadabbul" Mert te kérted kislányom!" Azóta emiatt bűntudat él bennem, amikor utoljára meglátogattam, szívemet meghasadni éreztem a látványtól, ami szemem elé tárult. Ott feküdt az ágyon szinte mozdulatlanul, már napok óta nem beszélt senkivel. Ezt közölte velem a felesége. Tőlem azonban még elköszönt. Halkan e szavakat suttogta felém:

"Ne feledd kislányom, én mindig vigyázni fogok rád, rátok...". Hangja remegett, s én odahajoltam hozzá, megcsókoltam fájdalomtól gyöngyöző homlokát, és lesoványodott, remegő két kezét magamhoz szorítottam. " Szeretlek édesapám, szeretünk mindnyájan! Utat mutattál nekünk a sötétben, s fogsz is, amíg csak élünk!" Még arcán átsuhant egy boldog mosoly, és csodásan kék szemét lezárta előlünk az Úr akarata, mely magához emelte Őt a lelkek által csodásnak hitt túlvilág láthatatlan birodalmába, hogy ott tanítsa tovább a szeretetet, melyet itt e földön árasztott maga körül. Amikor temettük, azon a májusi napon nagyon szomorú idő volt. Szakadó esőben tették le a sírba, s mennydörgés, villámlás búcsúztatta őt el e földi világtól! Az emberek suttogva mondták egymásnak!

"Nagyon jó ember volt a Józsi bácsi, még a Jó Isten is őt siratja most, ezért küld villámlást, mennydörgést a földre!" A kép itt maradt az óta, s lebeg előttem fel-fellebbentve alakját az emlékeim falán, lángoló betűkkel írva fel e nevet, mely a sötét diófakoporsón állt akkor, oly régen.

" Haller József élt 76 évet".

Szeretlek drága édesapám! Örökké, örökké, míg szívem utolsót dobban!

***

Amulettem története

Az idők hosszú távolába visszatekintve, még ma is oly jól emlékszem arra a napra, és éjszakára. A koromfekete ég alatt a temető felől havat kotort házunk felé a tomboló vihar. A süvítő szél az utcákon szerteröpítette a jeges havat, mely rövid idő alatt ráfagyott a járdára fújt hóra, és marta a hidegtől pirosló arcomat. Kezeim szinte megdermedtek a fagytól. Csizmám alatt megcsikordult a selymesen, ezüstös fénnyel csillogó hó. Az utcai lámpák félénken, vihartól megremegve pislákoltak, s így szinte alig világították meg a kihalt utcákat. Szent este volt ekkor. A falu egy távolabbi zugából a katolikus templom misére hívó harangjának zúgó hangja ütötte meg fülemet. Ezen az estén minden emberi szívbe a szeretet szokott beköltözni. Emlékek estéje e nap, melyen akarva, akaratlanul is minden szép és csúf, jó és rossz eszünkbe jut. A kis Jézus születésének napja ez, mely a gyermeki szíveket soha nem érzett melegséggel szokta eltölteni. Drága szüleimmel és a kis húgommal álmosan lépdeltünk a síkosra taposott havon, miközben gondolataim folyamatosan egy rég megsemmisült szentképre terelődött.

Soha sem fogom elfelejteni azt a napot, melyen az a kezembe, a tulajdonomba került, mint ahogyan azt sem, amikor az örökre eltűnt az életemből. Alig lehettem hat esztendős akkor, amikor a drága édesapám kivitt bennünket, gyermekeit Tiszaföldváron a búcsúba. Mindnyájunktól megkérdezte, "Mit szeretnétek kapni vásárfiába gyermekeim?"

Akkor gondolkodás nélkül egy képre mutattam boldogan, örömtől sugárzó arccal.

- Azt a babás képet szeretném kérni édesapám!- mondtam kitörő örömmel.

Apa meglepődött egy pillanatra, zavarában megállt a kép mellett és rámutatott.

- Kislányom! Csak nem erre a képre gondoltál? - kérdezte, s hangjából kiéreztem, most valami nagyon nincs rendjén.

- De igen édesapám, én pontosan arra a képre gondoltam!- válaszoltam, majd hozzá tettem-

- Meglásd, annyira fogom szeretni, hogy még az iskolába is magammal viszem!

Bárcsak ezt az utóbbi mondatot ne ejtettem volna ki a számon! Édesapa kicsit visszalépett és távolodni kezdett a képtől! Arca szomorú lett, s én nem is sejthettem e szomorúság okát.

- Talán valami rosszat mondtam édesapám?- kérdeztem ijedten, remegő hangon, szinte sírásra biggyesztett ajakkal.

- Dehogy is kislányom!- válaszolta, majd néhány pillanatnyi habozás után megkérdezte.

- Ugye tudod gyermekem, hogy ez egy szent kép, melyet manapság nem ajánlott magunknál hordani? Nem árt, ha tisztában vagy vele kicsim, hogy ez a kép a kis Jézus születését ábrázolja.

- Nem tudtam édesapám. - rebegtem kicsit megszeppenve. Hangom, mintha nem is enyém lett volna, annyira más, annyira szomorú volt. Szinte biztos voltam benne, hogy nem fogom megkapni azt a képet az én jó apukámtól, pedig mennyire boldoggá tenne, ha azt magaménak tudhatnám! Oly sokat jelentene az számomra! Gondoltam, de néhány percnyi szünet után édesapám válaszát hallottam.

- Most már tudod kislányom, mint ahogy azt is tudnod kell, hogy e képet soha nem viheted magaddal az iskolába, és soha nem mutathatod meg senkinek! Ígérd meg, soha senki nem láthatja ezt a képet nálad! Ha mindezt betartod, és erre ígéretet teszel nekem, akkor megveszem e képet neked! - édesapám kedvesen, mosollyal arcán mondotta, és közben

megsimogatta hosszú barna hajam, melyben a csikófarkat egy csodás piros szalagból kötött masni fonta át.

- Megígérem drága apukám! - kiáltottam örvendezve, és közben átkaroltam hosszú lábait.

Ezután az én édesapám megvette nekem azt a szent képet, melyen a kis Jézus születése volt látható, amint ott feküdt a jász ólban. Az örömöm határtalan volt, de az érte tett fogadalmat azonmód el is feledtem. Annyira megtetszett az a kép, hogy azután egyetlen pillanatra sem akartam tőle megválni. Nappal az iskolaköpenyem zsebébe helyeztem, s ha eljött az este, az imádság közepett az ágyon ülve az ölembe tettem le, majd, miután odajött édesanya, s elköszönt a szokásos jó éjt puszival, a párnám alá helyeztem a képet, s álomra szenderültem.

Ez így ment hosszú éveken keresztül. Úgy őriztem a szent képet, mintha a világ legdrágább gyémántja lenne! Közben a kis iskolásból, már nagy iskolás lettem. A képet, mint egy csodatévő ereklyét vigyáztam rendületlenül napról- napra.

Amikor eljött a Szent este a kis Jézust ábrázoló képet a kabátom belső zsebébe dugtam az indulásunk előtt. Midőn a templomban a mise végén a jász ólhoz mentünk, melyben, mint mondták a szüleim a kis Jézus fekszik, előkaptam a rejtekből a képet és összenéztem a templomi díszlettel. Egyezik-e, hasonlítanak- e vajon egymáshoz? Szomorúan tapasztaltam, hogy bizony cseppnyi hasonlóság sincs közöttük! Gyermeki szívemnek nagy csalódása volt ez! Nemsoká eljött a nap, melyen megtört a varázslat. Egy nagyon hideg téli napon, síkos volt az út, iskolába menet térdre estem, éppen a templom kapuja előtti járdán. A kis szent kép kizuhant a kabátom zsebéből, és az eséstől az üvege apró darabokra törött szét. Soha sem felejtem el azt a napot! Még ma is visszagondolva megborzadok, és újra átélem azt a fájdalmat, amit akkor és ott abban a pillanatban éreztem. Mértéktelenül nagy volt a bánatom. Ma már tudom, hogy olyan fájdalmat a felnőtt ember is csak akkor él át, amikor a közeli családtagját veszíti el! Egy hozzátartozó halálakor lehet akkora fájdalmat megélni, amit én ott, abban a pillanatban a földön csúszva, térdelve éreztem a hideg aszfalton. Hosszú percekig maradtam ott mellette, mintha gyökeret vert volna lábam, s mintha örökre búcsút kellene mondanom a képnek!

Azon a napon, egész nap csak sírtam, pedig a kép maga sértetlen maradt, s újra visszatehettem a zsebembe! Ezután még nagyon sokáig hordoztam magamnál. A gyűrődés már annyi volt rajta, mint földön a fűszál! Egy szép napon már a kis Jézus arcát sem sikerült felismernem rajta. A kép még mindig nappal a zsebemben, éjjel pedig a párnám alatt bújt meg, míg egy szép nyári napon az édesanyám a tűzbe hajította.

- Mit tettél anyukám?- kérdeztem kiáltva és zokogva, szemrehányóan édesanyámat, aki azonnal magyarázkodásba kezdett. Miután elhallgatott és befejezte a mondandóját, én még tovább zokogtam és halkan, szinte suttogva csak ennyit mondtam:

- Meglásd anyukám ez szerencsétlenséget jelent!

- Ez babona kislányom- válaszolt anya és kezével legyintett felém hűvösen, egykedvűen. Láttam arcán, hogy cseppet sem bántja a dolog, s ő nem érezhette azt a fájdalmat, amit én éreztem akkor.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy anyukám az ágyam szélén ül, arca szomorúan meredt rám. Midőn kinyitottam a szememet, ő megszólalt:

- Mennyire igazad volt tegnap gyermekem, mikor azt mondtad, hogy szerencsétlenséget jelent! Valóban az is történt. - Hangja elcsuklott és könny jelent meg szép barna szemeiben, mely csorgott végig gyönyörű arcán.

- Milyen szerencsétlenség történt édesanyám? - rebegtem álmosan.

- Az éjszaka meghalt Pista bácsi a szomszédunkban. - Anyukámnak még sokáig folytak a könnyei.

- A Pista bácsi? Az nem lehet édesanyám! - kiáltottam fel sírva. - mond, kérlek, hogy nem igaz!

- Sajnos, igaz gyermekem! - nyomatékosította állítását édesanya.

Magam előtt láttam a szomszéd Pista bácsit, ki egy nagyon kedves, vak idős úr volt, s annyira szeretett bennünket, gyermekeket. Magas, sovány alakját barna kalapjával a fején, magam elé varázsoltam, látni véltem, amint arcán mosollyal jött felénk számtalanszor. A számban éreztem a finom kekszet, amit nekünk, a szomszéd gyermekeknek oly sokszor sütött. Annyira finom volt, amilyent azóta sem ettem soha. Ekkor hirtelen rádöbbentem a szomorú valóságra. Pista bácsi már nincs többé! Emlékszem, hogy haragudtam az idegen gyerekekre, amikor csúfolták azért, mert mindig bottal a kezében közlekedett, s azt mozgatta, hogy tájékozódni tudjon az úton, így azután soha semminek nem ment neki! Emlékszem sokszor előfordult, amikor megfogtam a kezét és átvezettem az úttesten. Mindig engem kért meg arra is, hogy vásároljak be neki, pedig a két nővére és a sógornője ott laktak a mellette lévő házban.

E reggelen, édesanyám közlése után lelkiismeret furdalásom lett. Nem tudtam eldönteni, hogy a szent kép tűzbe dobása, vagy az én kijelentésem okozta-e Pista bácsi halálát, a bekövetkezett szerencsétlenséget. Bűntudatom még sokáig megmaradt. Édesanyám arcára is később kiült a keserves megbánás és a fájdalom érzése. Mindnyájan szerettük a Pista bácsit, olyan volt ő nekünk, mintha a nagypapánk lett volna! Emlékszem anyukám mindig vitte neki a finom ebédet.

E szomorú napon ott ültünk ketten és egymásra borulva zokogtunk. Később, még sokáig, talán hetekig szomorkodtunk, és kissé visszafogottan viselkedtünk egymással. A gyász miatt valahogy a szakadék ott tátongott kettőnk, anyukám és én közöttem. Nehezen tudtunk feloldódni egymás társaságában. Én még mindig haragudtam a szentkép miatt, anyukám pedig talán a bűntudata miatt halkabb, csendesebb lett. Majd egyszer, talán hosszú hónapok múltán meghallottuk, hogy Pista bácsi nem természetes halállal halt, hanem felakasztotta magát. Mesélték, még a rendőrök is kint voltak kutyával, mert azt feltételezték, hogy a rokonok, vagy az eltartói végeztek vele. De végül megtalálták a búcsú levelét, melyet saját kezűleg írt, ugyanis még vakon is tudott írni. A vaksága a háború okozta sérülés miatt következett be. Miután megtudtuk a halál okát, lassan már anyukám arcáról is eltűnt a szomorúság, s én is kezdtem megnyugodni a történtek miatt. Így ért véget az én amulettem története. Kívánom mindazoknak, akik valamilyen szívüknek, lelküknek kedves tárgyat őriznek, s úgy ragaszkodnak ahhoz, mint valamilyen csodatévő ereklyéhez, soha ne kelljen tőle megválniuk! Ezáltal talán csöppnyi boldogsággal többet érezhetnek szívükben e röpke földi életük alatt!

vitéz Ország György

Húsvétkor ment el

Nagypéntek délután háromkor megszólal a kereplő az erdei kápolna felől. Csattogó hangja szétárad a Gerecse áthatolhatatlan fás bozótosán. Mivel a harangok "Rómába mentek" kereplővel adnak hangot, hogy ezen időben lehelte ki lelkét a Megváltó. A hangoskodásra eláll a böjti szél, és a madarak is elhallgatnak. A síri csendben megáll az idő. A Bagóhegyen túlról hallani vélek egy ziháló férfihangot. - " Éli, Éli lamaszabaktani" - A nap kinéz a könnyező felhők közül, és keresi a csend okát. Mivel nem talál magyarázatot szélnek ereszti a felszakadozó felhőket. A madarak vidáman rázendítenek ebéd utáni nótájukra.

A hétvégi ház körül az összegyűlt családom bánatosan készül a feltámadás ünnepére. A családtagnak számító öreg kutya végét járja. A Teremtő hosszú életet mért rá, de a végső búcsú így is nehéz. Már évekkel ezelőtt kiástuk a sírhelyét egy vadrózsabokor tövében. A kiásott földet bezsákoltuk és fagymentes helyen tároltuk. Hátha télen megy el. A kutyánk mintha érezte volna, hogy gond lenne ha a pesti panelbe haldokolna. Nem akart külön gondot okozni, bár már nagyon nehezen viselte naponta többször lejönni az első emeletről. Erőn felül megvárta a tavaszi kiköltözést a telekre.

Mindenki végzi a dolgát, de csendesebben, mint máskor. Locsolni, tálalni, mosogatni, játszani még így is kell. Lassan beesteledik a család nyugovóra tér. Szombaton a Maci kutya mintha jobban lenne, de tudjuk a gyertya is fellobban mielőtt végleg elalszik. Ebédnél Luca unokám mint mindig maradékot hagy a tányér szélére tolva. Magyarázza: - Majd a Maci megeszi - a mondat végét lesütött szemmel elharapja. Vasárnap óráról- órára rosszabbodik az állapota. Orvos kéne el kéne altatni, de senki nem meri magára vállalni a döntést.

Tehetetlenségembe megfutamodom, és kimegyek a horgásztó partján lévő vityillómba. Telefonon tartjuk a kapcsolatot, de semmi bíztató hír. Az éjjeli csendben eszembe jut a nap, mikor hazahoztam a piacról. Nagyon örült a család. Lányaim veszekedtek, ki fogja a póráz végét. Félálomba látom mikor a tiltás ellenére felmászott a camping ágyra. A takaró alá bújt, csak az orra látszott, ki mint a farkasnak a Piroska mesében. Az órát a fülemhez teszem hátha megállt. Közben jönnek- jönnek elő futószalagon az emlékek. Hajnalban vezényszóra megszólalnak a madarak. Körbesétálom a tavat, hogy múljon az idő. A harmatos fűtől átázik a cipőm, de nem törődőm vele. A nap teszi a dolgát, felkapaszkodik az Őrhegy oldalán, majd kúszik feljebb- feljebb az égbolton. Mikor a faluból megszólal a harang, felhívom a feleségem. Lesújtó híreket kapok. Meghozom a döntést, el kell altatni. Megkérem, hogy értesítsék az állatorvost és nekem csak akkor szóljanak ha el van földelve. Ezután átgondolom az egész helyzetet. A kutyám biztos nem futamodott volna meg ilyen gyáván. Magára hagyom az utolsó perceiben? Milyen ember vagyok? Hogy nézek majd tükörbe? Nagyon- nagyon elszégyellem magam. Ekkor elkezdődőt a versenyfutásom az idővel. Nem törődve semmivel csak nyomtam a gázpedált. Megérkezve megkönnyebbültem, hogy korábban érkeztem mint az orvos. A kutya mellé térdelek, szemembe néz, és megnyalja a kezem. Kezeimbe költözik a túlsó partra. Lepedőn leeresszük a gödörbe, és csendben szórjuk rá a földet.

Lent az úton gyereksereg vidáman hangoskodik, csörgetik a locsolásért kapott pénzt. Már nincs aki a teraszról figyelmeztetően rájuk vakkantson.

***

Hunor fütyülni tanul

(Kázmér barátomnak, és hitvesének Keszthelyi Ildikónak)

Zártkertünk szőlősoraiban kacsoltam a szőlőt dédunokám segítségével. Ami lekerül huszárcsákójába, gyűjti, ha megtelik a komposztra, hordja. Gyanúsan csendben serénykedik, nem is állom meg szó nélkül.

- Nagyon csendbe vagy ma Hunor. Tán rossz fát tettél a tűzre?

- Á, dehogy - nézi a szandálját, de lenne egy fontos kérdésem, amit ne mondj el senkinek.

- Állok elébe - vakartam meg a feje búbját.

- Tudod papa anyuék, azt mondják, hogy ha sok sárgarépát eszem megtanulok fütyülni. Én azóta állandóan sárgarépát rágok, mégsem jön ki egy fütty sem a számon. Lehet, hogy a szülők hazudnak?

- Azt nem gondolnám, hacsak nem politikusok - nézek a gondterhelt gyerekre-, Na de ha befejeztük ezt a sort elmegyünk sétálni a szomszédos erdőbe, és megkérdezzük a rigót meg a fülemülét, mert ők aztán nagy mesterei a fütyülésnek. Hátha segítenek nekünk is.

Kitörlőm a csákóját, amit a fejére illesztek, majd egy- egy vándorbottal a kézben elindulunk az erdei ösvényen. Csendben, nagyon csendben lopakodunk előre, de egy fia rigóval sem találkozunk. Egyszerre csak nagy örömünkre egy koromfekete rigó felrebben a nedves avarból, és egy száraz ág szélére ül. Meg is szólítanám, de akkor látom, hogy a sáros csőrében egy kövér giliszta tekergőzik. Azt meg biztos nem dobja el a mi kedvünkért. Dolgunkvégezetlenűl érünk egy nagy rétre, ahol birkanyáj legelészik. Szép lassan komótosan esznek a juhász bácsi megelégedésére, aki az árnyékot adó fűzfa alatt szalonnázik. Köszöntése után maga mellé bök a bicskájával, ami azt jelenti nála, hogy foglaljunk helyet, maradjunk csendben, mert magyar evés közben nem beszél. Pityke névre hallgató kutyája lógó nyelvvel várja, hátha hűségéért kóstolót kap. Utolsó falatnál a maradék kenyérdarabba törli a bicskáját, amit a kutyának nevezett gombolyag felé dob. Kulacsából bort tölt, amivel minket is megkínál

- Hogy ityeg, a fityeg? - kérdezi meg Hunortól. Látom valami nyomja a szíved, hát bökd ki.

A kisfiú töviről hegyire elmeséli mi aggasztja, mire az öreg juhász előveszi a bugyliját és egy fűzfavesszőből sípot farag.

- Na addig míg fütyülni nem tudsz, ezt fújhatod bátran.

Mosolyogva nézi ahogy fújja a gyerkőc az alkalmi hangszert, majd megpödri a bajszát és mutatóujját az ég felé emeli.

- Fiam szoktál e virágot tépni erdőbe vagy útszélen? Rálépsz e a bogárra, gilisztára? Belerúgsz e a csigába? Mert ha igen ne várdd, hogy a Jóisten hangszert adjon a szádba fütty formájában.

Hunor a kérdésekre úgy elpirul, hogy még a pipacs is megirigyelhetné. A bölcs juhász folytatja.

- A Teremtő az állatokat, növényeket azért teremtette, mert így kerek a világ. Nekünk minden teremtményre vigyázni kell, óvni őket. Ha így teszünk ők is, szeretnek minket. Hálásan mutatják a virágok színpompájukat, adnak nektárt a méheknek. Az ég madarai füttyel adnak hangot a Teremtő dicsőítésének.

Hunor búcsúzáskor keményen belecsap a juhászbácsi tenyerébe és megígéri, hogy vigyáz a természetre valamint másokat is erre bíztat. Hazafele az erdőbe még sokáig hallottuk a juhász furulyájának dallamát. A kisfiú oly óvatosan lépdelt az erdei úton -nehogy bogárra lépjen- mintha forró lenne lába alatt a talaj. Egy csiga poroszkált az úton, mellé guggolt, és megszólította.

- Vigyázz magadra, mert anyukád már nagyon vár otthon.

Hazaérve látom, hogy kézmosás előtt a lavórból kiszedi az ott küszködő bogarakat. Ásítva lefekszik a nyugágyba, kezét a tarkója alá teszi és nézi az eget.

- Papa gyere, nézd felmentek a bárányok az égbe. Nem látom a Pityke kutyát. Vajon ott fenn ki tereli őket?

- Hát nem a Pityke, hanem az a szellőcske, ami az arcodat is simogatja.

Mosolyogva alszik el. Betakarom, és mellé ülök a fotelbe. Szégyen ide szégyen oda de én is elbólintok. Álmomba látom mikor jönnek hozzánk látogatni ősszel a pesti lakásba. Fütyörészve jön be, köszön, csodálkozva nézi a szülinapi tortát melyen három gyertya, úgy magasodik, mint falujuk templomtornyai.


KUI JÁNOS (Sopron)


Mínusz harminchét

Fehéren csillogott a jeges hó. Ropogott a lábak alatt. Hajnali fény világította meg az utcákat. Olyankor még aligalig volt mozgás a városban. Csak néha tűnt fel egy-egy emberi alak. Nagyon fontos dolga lehetett annak, aki ilyen időben kimozdult a lakásából. De akadtak olyanok is. Miska sofőr a központ felé igyekezett. Az este ott hagyta a teherkocsiját. Jól sejtette, hogy nehezen indul majd a motor. Befagy ebben az időben, s biztatni kell, hogy melegedjen, és induljon. Miska már mindezeken túl volt, mikor Bálint odaért. Már csak Józsira kellett várjanak. A sofőr neki ígérte meg, hogy elviszi Bánbatakra. Üzleti ügyeket kellett intézni, s őt bízták meg, mert jól ismerte a várost. Ő pedig Bálint öccsének akart segíteni azzal, hogy őt is elviszik a Fellegvár alatti egyetemi városba. Engedett közben valamit a hideg, de a végtagjaik még mindig gémberedettek voltak. Csak egy kis mozgás segített rajtuk. Józsi aztán beült a sofőr mellé, Bálintot meg felpakolták hátra, az árutérbe. Ott is igencsak kevés hely maradt neki, mert tele volt áruval. Bútort szállítottak a nagyváros egyik üzletébe. A kis vidéki város, Dálnok, bútorgyárának szerződése volt velük. Bálint csak éppen felkapaszkodhatott. Úgy érte a huzatos szél, mint a szabadban. Az elölülők jól felmelegedtek a motor közelében, s a hátul meghúzódó öcsikére rá se néztek. Ő szegény mozdulni se tudott. Nem csak azért, mert a hely nem engedett meg neki olyan luxust, hanem azért is - és főleg azért -, mert már csonttá volt fagyva. És még sok-sok kilométer volt előttük. Olyan félút körül lehettek, mikor a sofőr félrehúzott, és megállt. Bálint mozdulni se tudott. Hátrament a bátyja, és leemelte a kocsiról. S mikor látta, hogy az öccse rakni se tudja a lábát, mosollyal nézett rá. "Sajnállak, öcskös, de nem tudok többet tenni érted. Légy erős és kitartó! Már nem sok van hátra. A városban majd melegebb lesz a levegő, addig még bírd ki valahogy!" Bálint egy kukkot sem tudott szólni. Csak állt egyhelyben, és hallgatott. Talán arra gondolt, hogy a bátyja miért nem fordítva rendezte a dolgot? Ő azt tartotta volna természetesnek, ha Józsi átadja neki az elülső, meleg helyet. Ők aztán elfordultak, és kiürítették a hólyagot. Bálintnak azt nem kellett. "Nem ismertelek mostanáig, fiú. Sose mondta bátyád, hogy a lányokon kívül van ilyen kisöccse is - mondta neki Miska. "Azzal nemigen dicsekednek, ha a családban szaporán követik egymást a gyerekek. Márpedig nálunk úgy volt. Nem is árulom el, hányan vagyunk testvérek. Csak annyit, hogy én vagyok a legkisebb" -, bölcselkedett Bálint. A bátyja is beleszólt. "Mikor megszületett, szégyelltük, hogy milyen sokan vagyunk. De olyan szép és kedves gyermek volt, hogy mindenki nagyon szerette, házban és házon kívül. S azóta már azt is bebizonyította, hogy értelmes és okos is. Most egyetemista, s néhány napra hazalátogatott. S hogy adódott ez az alkalom, úgy gondoltam, hogy rajta is segíthetünk. Azért ajánlottam neked, hogy velem együtt, őt is elviheted" - bizonygatva ezzel, hogy mennyire szereti most is az öccsét. Bálint meg azt mondta magában: "Minden nagyon jó volna, csak a mínusz harminchét mindent más színben mutat fel" - sajnálkozott Bálint. A pihenőt befejezték, elfoglalták helyüket, és továbbmentek. Miska Józsihoz fordult, és azt mondta neki. "Megérdemli ez a fiú, hogy szeressétek, és támogassátok. Látod, én egyke vagyok, és nagyon hiányzik egy testvér. Örvendek, hogy megismertem az öcsédet. Jó, hogy így a vége felé róla is beszéltünk." "Elég jól utaztunk - ismerte el Józsi. És még jobb lett volna, ha az öcsémnek valamivel könnyebb lett volna az útja. De most már itt vagyunk, s lássuk, ki merre megy" - javasolta Józsi. A sofőr erre azt mondta. "Mátyás szülőházánál megállok. A központban van, s közel mindenkinek. Én ott rakodok le, az öcséd bentlakása csupán párszáz méterre, te pedig autóbuszra ülsz, és lemész a Herbákba"- intézte el gyorsan Miska sofőr. "Délután veled ugyanitt találkozok, az öcsédtől elköszönök, és jó tanulást kívánok neki!" És kezet nyújtott Bálintnak, aki mindkettőjüknek megköszönte, hogy az útjáért nem kellett fizetnie. Vette a kis cókmókot, és bement az otthonba. Társai látták, hogy meg van fagyva, kérdezték hát: "Hol van az az igazi otthoni pálinka?"- és Bálint elővette a literes üveget. A többiek megkóstolták, és elmentek. Bálint egyedül maradt, és nem hagyott békét az üvegnek, míg ki nem ürült. Mikor a kollégái hazaérkeztek, ő aludt: nem tudott semmit a világról. Felmelegedett, s mikor felébredt, hangosan azt mondta: "Ez volt az utolsó alkalom, hogy mínusz harminchét fokon teherkocsival utazom." Magára húzta a takarót, és megint elaludt. Álmában vonatfüttyöt hallott.


Nem kötök csokrot


Lehajlok hozzád,

meglocsolgatlak,

vigyáznom kell rád,

hogy ne bántsanak.

Te nem veszhetsz el,

kék-lila virág,

most téged ünnepel

az egész család.

Az asztalon vár,

s nekem integet

egy üres pohár:

belé tegyelek!

Szót nem fogadok,

csokrot nem kötök,

veled maradok:

el nem köszönök.

Érted te ugye,

szomorú pohár?

illattal tele

nem leszel már!

Friss tavasz

Friss levél zöldell az ágon,

a rügyező tavaszt várom.

Esőt sürget, ne fonnyadjon,

sürgés van a kaszálókon.

Forgolódnak sötét felhők,

ők járják el a keringőt.

Cikáznak az égi fények,Í

a kapások hazatérnek.

A munkát ma befejezik,

az estét már otthon töltik.

Tisztulni kezd lassan az ég,

a hold fényét nem látják még.

Megjelennek a csillagok,

s a hold is rájuk mosolyog.

Felszolgálják a vacsorát,

s befejeznek minden munkát.

Bebújnak a forró vízbe,

és újjá születnek benne.

Aztán bebújnak az ágyba,

s eljön az igazak álma.


Virág az ablak alatt


Téli virág harangfeje

megkondul az ünnepekre,

fehéren ragyog a fényben,

tisztaság van a színében.

Megszólal a fehér nyelvén:

ne bántsam, és hagyjam békén,

jobb neki szabadon élni,

mint pohárban elhervadni.

Körülveszik zöld levelek,

egymás mellett jól megférnek,

fehér hó takarja őket,

nem érezik a hideget.

Sorakoznak egymás mellett,

ellepik a havas földet,

s szerényen az ablak alatt

hófehéren meghúzódnak.

Mosolyukból én is kapok,

hallgatom a kérő hangot,

egy szálat se szakítok le:

éljen a környezetében!

Harmatos ibolya

Kék-lila ibolya,

lehajolok hozzád,

csokorba gyűjtelek,

s nagyon vigyázok rád.

Bokros az illatod,

halk-szerény a színed,

kökény tövisek közt

éled az életed.

Ezüst-harmat helyett

én csak vizet adok,

te azt nem szereted,

csak a friss harmatot.


Biró Erika

Szemcse

Halvány heg az arcomon.

Elkapartam valami potom

kis sebet.

Most nem neked,

már csak úgy lealapozom.

Nem repül, inkább csak oson...

Mennyi idő telt el?

Lassú varasodás,

minden nap egy rovás.

Mekkora klisé, de

működhet, kivéve

és berakva,

mint a kontaktlencse,

ha bosszantja egy apró szemcse.

Tessék. Már

nem is látszik.

A kelléktár

tele, egy színész sem játszik

különbül. Vastaps,

a függöny legördül.

Nekem a Riviéra

Szürkének még sosem láttam.

Aszfalt az ég, vihart sejtve

gyalog, futva, két keréken

menekül a vásári nép.

Visszanézek, Tihany veszve:

függöny mögül nézi a Nap.

Eső az, s ha nem sietek,

pár cseppje a nyakamba csap.

Szeszélyes társ, pocsék barát.

Ne bízz benne, ha a túlpart

láthatatlan, magyar tengert

nem teremt a párás furfang.

Tükröt tart a faggatónak,

ha a felhő fölé hasal.

Azt hinnéd, hogy kiismerted,

pedig sodra titkot takar.

Talán, mikor morcos az ég,

s különválik kék-zöld sávja,

vagy ha végre nem haragszik,

akkor nézném utoljára.

Karácsony

Kakaó a tejbegrízre,

disznóvágás minusztízbe.

Orrvérzésig tomésdzserri,

bodzaszörpből tízliternyi.

Krumplicukor, turbórágó,

Szabad Földből papírcsákó.

Énekkar és sportfogi,

síntengerben szolnoki

nagyállomás kalauzzal,

kirándulás különbusszal.

Karácsonyok, s várva-várt

visszaszámlált éjszakák.

Konyhaszekrény, fűszerillat,

bögrémből már rég elillant

gyerekkorom megkísért,

hát hazamegyek bejgliért.

SEPSI SÁNDOR


Tavasz van


Tavasz van, gyönyörű tavasz.

Bizseregnek a vágyak.

Lány és fiú szerelembe esnek,

s csak egymásra vágynak.

Tavasz van, szépséges tavasz.

Ez már tény, és nem titok.

A szerelmes párok összebújnak,

mert örülnek, mert boldogok.

Tavasz van, gyönyörű tavasz.

Mindenki boldog és szerelmes.

A szél is örömtáncot jár,

hisz ő is társat keres.

Tavasz van, csodaszép tavasz.

S a szívek zsonganak.

A fák mosolygó ágain

apró, kis rügyek fakadnak.

Tavasz van, márciusi tavasz.

S engemet is elért a szerelem.

Mosoly virul arcomon.

A tavaszt ezért is szeretem.


Csak egy kis tavaszt akarok


Csak egy kis tavaszt akarok,

amíg a szívedben vagyok,

aztán már felőlem,

meg is hallhatok.

Csak egy kis tavaszt akarok,

amíg tőled szerelmet kapok,

ha a tavasz elmúlik,

úgy is magamra maradok.

Csak egy kis tavaszt akarok,

cserébe neked éveket adok,

s örökké boldog leszel,

ennyit mondhatok.


Kamecz Kinga


A pillanat


Mint megannyi gyermek a szünet napfénytől duzzadó,

Boldogságtól harsogó ricsaját,

Várjuk a percet, mi gyötör, mi kínoz,

Mi a fellegekbe emelve mézédes vágyaknak a beteljesülése.

Remegve, heves szívveréssel féljük, hogy

Amikor eljön, nem leszünk rá készek,

És ezért mámorából nem élvezhetünk át minden cseppet.

Titkon könyörgünk, hogy súgja meg valaki, ki tudja,

Valami, ami érzi, ha közeledte villan.

S ne zavarja, ne lopja meg senki az érzést,

Ami a percnek csúcsához vezet,

Ami az életvonal kiugró árnya lehet.

Féljük, amikor itt van, észre sem vesszük,

Úgy tova is röppen, s csak későn

Halálunk perceiben tudatosul bennünk,

Hogy a pillanat, a pillanat nem más,

Mint maga az ÉLET.

****

Az ember!?

Hogy ki is az ember?

Elmondom néked.

Két lábon járó merénylet a boldogság felett.

Reménykeltő testbe önötött lélek,

S körülfogja a gonoszság réteg.

Felszíni nyomor, belül pedig Isten,

Ki pajzsát letenni gyáva, s ezáltal zárja Létét magányba.

Forró tűz, izzó fájdalom, mely éget, ha veszélyt szimatol.

S, hogy ki az, ki tiszta, igaz és boldog?

Az, ki a szereteten kívül nem tart fontosnak

Semmi más dolgot, az, Ki küzd a megbecsülésért,

Másokat becsülve, s pajzsát nem használja, csak védelemre.

Kardját nem vonja ki hiába, csak akkor, ha

Másnak szüksége van vágására.

Az, ki szeretve félt, s nem féltve szeret, s ki tudja,

Hogy létezik, a Földön egy olyan vágy,

Hogy többiek, magamért szeressetek!

© 2016 OMLIT www.omlit.hu * Telefon: 20-4409478
Powered by Webnode
Create your website for free! This website was made with Webnode. Create your own for free today! Get started